Délután elmentünk az Eiffel-toronyhoz, de mintegy másfél órát kellett volna sorban állni, hogy feljussunk a torony tetejére. Így inkább elmetróztunk a Diadalívig, és onnan elindultunk sétálni a Champs-Élysées-n. A sugárúton hömpölyögtek az autók, a járdákon az emberek. A mellékutcából kijövő járművek előtt hiába váltott zöldre a közlekedési lámpa, a gyalogosok miatt mégis csak nehezen tudtak kihajtani a Champs Elysées-re. Az üzletek tömve emberekkel. A vendéglők előtt a teraszokon üldögélők feje fölött hősugárzók melegítették a novemberi hűvös kora estét. Ahol az utca kiszélesedik, a Concorde térig, már karácsonyi volt a hangulat. Az alkalmi árusok mindent árultak, mi szem-szájnak ingere: ételt, italt (forralt bort) és mindenféle bóvlit.
Párizs Bécshez képest is zsongó méhkasnak tűnt, hogy a svájci fővárost, Bernt ne is említsem, amely olyan, mint egy vidéki kisváros, ahol alig pár ember – gondolom, turisták – sétálgat az utcán az árkádok alatt. Nem hiába írta már több mint száz évvel ezelőtt Ady, hogy Páris „ember-sűrűs gigászi vadon”. Azóta a főváros lakossága megszaporodott és megszínesedett. Közben az eső is esni kezdett, ezért visszamentünk a szállodába. Belepillantottunk, de csak úgy fél szemmel, a francia–német futballmérkőzésbe, aztán egy idő után franciául tudó barátunk lefordította a szalagcímekben egyre gyakrabban futó „fusillades” (lövöldözések) szót. Lassan kikerekedett a horrorisztikus történet, bár pénteken este még az áldozatok számát jóval kevesebbre becsülték, mint ahogy az utólag kiderült. A többit aztán mindenki láthatta, amint a világ összes hírcsatornája ezekről beszámolt. Mondhatom, hogy rossz­kor voltam, de jó helyen. Nem vagyok sem focirajongó, sem rocker, s a 10. és 11. kerülettől is aránylag távol, a hetedikben voltam. Az éjszaka csendjét csak egy-egy mentő- vagy rendőrautó szirénázása verte fel.
Szombaton aztán csendes reggelre ébredtünk. A kutyájukat sétáltató párizsiak és a fényképezőgéppel felszerelt turisták voltak legtöbben az utcán. A párizsi utcák másképp csendesek voltak, csak középületeken félárbocra engedett zászlók, a hármasával sétálgató, géppisztolyaikat szorongató katonák és csendőrök jelenléte volt kissé szokatlan, valamint az, hogy sok rendőrautó cirkált az utakon. Minden turistalátványosság – még a templomok is – zárva, és bezárták a karácsonyi vásárt is. (Ágyő, Eiffel-torony, lehet, soha nem jutok fel rád.)
Nem tudom, máskor a híres régi művésznegyedben, a Montmartre-on mennyien szoktak lenni, de szombaton is voltak szép számmal, akik a magaslatról bámulták a várost. Az alkalmi művészek mindenkit le akartak rajzolni. Az egyik bár nyitott ajtaján át láttunk és hallottunk egy lendületesen zongorázó zenészt. Az egyik Szajna-hídon egy koldus szorgalmasan szaxofonozott, és kalapjában néhány fémpénz hevert. A közelben levő impozáns városházát fémkordonokkal körbekerítették, és bár senki nem őrizte a hatalmas teret, oda mégsem merészkedett senki. Este a szállásunk közelében levő kisvendéglők egy része zárva volt, máshol meg alig voltak, és miután 9 óra körül elment az utolsó vendég is, azokat is bezárták. Hallottuk, hogy hétvégeken nagy ott is a nyüzsgés. Párizstól búcsúzva útba ejtettük még Versailles-t is, ahol abban reménykedtünk, hogy bár a paloták kertjébe bejutunk, de nem volt szerencsénk, mert az is zárva volt.
Közben otthonról még olyan rémhírek érkeztek, hogy lezárták a határokat. A francia–svájci határon viszont egy árva lélek se, csak a szokásos nyilatkozó füzet kitéve, ahová be lehet írni, ha az ember valami olyasmit hoz be a határon, amiről a svájci törvények szerint kötelező beszámolni.