A Kárpát-medencei magyarság XXI. századi helyzete, gazdasági-művelődési, illetve szellemiségi állapota egyenes következménye és öröksége az előző 1100 év történelmének. Ha azt vesszük, hogy minden csapás, megpróbáltatás ellenére még mindig vagyunk, azt is mondhatjuk, jogosan, hogy az elmúlt millecentenáriumi időszak egy sikertörténet. De ha összehasonlítjuk más népek, nemzetek ugyanazon időszakban elért eredményeivel, ha tárgyilagosak tudunk lenni, azt a következtetést kell levonnunk, hogy lemaradásunk szinte minden társadalmi mutatóban igen jelentős. Ne menjünk messzebb, csak Ausztriáig, Svájcig, Németországig.
Hányatott történelmünket politikai vezetőink többsége külső körülményekkel magyarázza. Ha figyelmesen szemléljük a múltat, tény, hogy azok a döntések, amelyeket a többség meghozott, többnyire hibásak voltak, inkább tragédiákat hoztak a nemzetre. Utólag bebizonyosodott, hogy sok esetben helyesebb lett volna az ellenzék javaslatait elfogadni...
Ha helyzetünket például csak nemzeti ünnepeink szempontjából vizsgáljuk, egészen szembeötlő, hogy egy kivétellel nagy felbuzdulásra és az utána következő bukásra emlékeztetnek. Néhány alapvető kérdést teszek fel: az Árpád-ház kihalása után miért nem alakult ki egy új magyar királyi dinasztia? Miért nem sikerült kivívnunk függetlenségünket az elmúlt 400 év alatt, habár többször volt kedvező történelmi körülmény: pl. Mária Terézia idejében, a napóleoni háborúk idejében, a kiegyezés helyett pedig a függetlenséget is választhattuk volna.
Állami függetlenséget az első világháború kimenetele hozott a ránk erőszakolt békediktátum eredményeként a szétszaggatottság után megmaradt országnak. Mi az oka annak, hogy egyik háborúban sem sikerült időben irányt változtatni, menteni a menthetőt, csökkenteni ezáltal a veszteségeinket? S még egy kérdés, talán a legfontosabb: jó 300 évig a Habsburg-kormányzás alá tartoztunk, mégis hol van ma Magyarország Ausztriához képest? Azt gondolom, hogy az elmulasztott lehetőségek jól mutatják a magyar politika, az egész társadalom szellemi állapotát, azt az értékrendet, amely  meghatározta a közgondolkodást.
Feltehetjük a kérdést: milyenek is vagyunk mi, magyarok? Megválaszolására figyelmesebben kell újraértékelnünk alkotó nagyjaink észrevételeit. Babits Mihály szerint ,,köztudomású, hogy a szabadság népe vagyunk, de javíthatatlanul egoisták”, Szabó Magda úgy véli, hogy „teljesen alkalmatlanok vagyunk közösségi érzelmekre”, vagyis képtelenek vagyunk közösségben gondolkodni, következésképpen cselekedni.
Gondolatmenetem folytatásaként bátorkodom kijelenteni, hogy a honfoglaló magyarság jó lépéshátrányban volt a már korábban letelepedett európai népekhez képest, és az azóta eltelt 1100 év, de különösen a XX. század sorsformáló eseményei szomorúan bizonyítják, hogy e hátrányt nem sikerült lefaragnunk, sőt még hangsúlyosabbá vált.
A honfoglaláshoz elegendő volt a többnyire nyers erő, de a későbbi századok kihívásainak a magyarság nem tudott kellően megfelelni, ellenállni, mivel az erő nem párosult kellő tudással, és ahogy a történelmi idő felgyorsult, úgy veszteségeink gyakoribbá és nagyobbá váltak.
A legnagyobb pusztulást mégsem a háborúkban, hanem békeidőben értük. A szocialista rendszer 40 évének szomorú, tragikus mérlege a hatmillió elkapart magzat. Az önpusztítás eme bűnét nem lehet csak a vezetésre vagy a rendszerre hárítani. Az egész nemzet nemtörődöm belenyugvása a felelős, több évtizednyi, nagyon rossz születési statisztikája elsősorban tudati, öntudati tényezővel, egyszóval szellemiségével magyarázható.
Ady Endre észrevétele, hogy „valahol utat vesztettünk”. Azt gondolom, hogy első ízben akkor, amikor Szent István királyunk megparancsolta, hogy minden tíz falu építsen templomot, de nem parancsolta meg, hogy ha nem is minden ötödik, de legalább minden tizedik templom mellé iskolát is alapítsanak. Így telt el 500 hosszú év.
Voltaire írta: ,,Ki nem bírja korának szellemét, azt korának minden átka sújtja.” Úgy gondolom, hogy ez a bölcsesség talál ránk, magyarokra is.
Próbáljuk újraolvasni nagy szellemi alkotóink azon műveit, amelyekben a magyarságot kritikai éllel jellemzik: Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Dezső, Váci Mihály, Csoóri Sándor gondolataira érdemes ma is odafigyelni... A Szigeti Gábor szerkesztette Gondolkodó Magyarok kitűnő előszóval ellátott 55 füzete rátekintést ad ezeréves keresztény államiságunk, társadalmunk alakulására és szellemi helyzetére.
Szükségesnek tartom haladéktalanul megkezdeni nemzeti önvizsgálatunkat minden lehetséges fórumon.

 G. Balázs István,
Sepsiszentgyörgy–Budapest