Ez alkalommal iskolánk DÁVID FERENC nevét veszi fel.” Messze jártunk ekkor attól a nagynevű „tantestülettől” – Kriza Sándor és neje, Barabás Anna, Péterfy Áron és neje, Tary Irén –, amely az aláírásával „hitelesítve” az 1940. november 7-i délutáni fényképfelvételt, még azt is jegyezte a képhez: „Leteszi a képet a tantestület az iskola Levéltárába Homoródalmáson 1904. november hó 20-án”, de a 94 évvel szinte egy novemberi „iskolapántként” hajolt közel egymáshoz a századelő és a századvég, amit a maga módján az Emlékkönyv abban a „képi formában” juttatott kifejezésre, hogy az első borító külső oldalán a ma is álló emeletes „új” iskolaépületet mutatta, s a hátsó borító külső oldalán a földszintes régit, amelynek „falazata” akár a jól növekvő iskoláslétszámtól is repedezhetett. A Dávid Ferenc nevét adó keresztelésre már az „új” iskola is levetett egy régi külsőt, s helyette egy opálos, szürkés-zöldet öltött, homlokzati csúcstábláján azonban változatlanul állt az építések és épségek „mesterjegyeként” az a jegyzés, hogy „ÉP 1909”. A névadás ünnepét méltán fényesíthette bizonyos „győzelmi glória”, ám ugyanakkor emlékezni lehetett arra is, hogy a „tudás vára” olyan hazánkfia hitújító apostolnak a nevét vette fel az ünnepen, aki a hitéért mártíromságot szenvedett, várbörtönt és vártömlecbeli halált Déva várában, amiről teljes „illetékességgel” írhatott az emlékkönyvben az egykori almási iskolás Bencző Dénes a „Kerekpástról”, a „Tódorán-parókia” szomszédságából való osztálytárs, aki hivatásos életpályájának több mint négy évtizedét nem minden veszedelem nélkül az almási unitárius parókián „futotta” szülőfaluja unitáriusságának lelkipásztoraként. A „hazájában prófétaként” szolgáló papunk az első püspökünk pályájának drámai végkifejletéről is vallott a maga emlékkönyvbeli soraiban:
 „...Most következik a legnagyobb megpróbáltatás az unitárius közösségre. Blandrata, aki továbbra is a fejedelem udvarában él... mérsékletre szólítja fel a püspököt. A szentháromsághívők már eddig is háborogtak Dávid Ferenc szabadelvűsége miatt, most Blandratában úgy látják, jó társra találtak. »Nem teszen fel rólad, hogy kegyetlenebb légy hozzám, mint Kálvin volt Szervéthez...« – írta Dávid Ferenc Blandratának. »Ha gondolkozásmódodat meg nem változtatod s ismeretes tanaidat el nem hagyod, az első országgyűlésen mint újítót kárhoztatni fognak és elítélnek« – válaszolt a dühös olasz. Az ígéret beteljesedett, és a fejedelem perbe fogta Dávid Ferencet újítás vádjával. A dráma azzal kezdődött, hogy 1579. március 27-én a fejedelem felszólította a kolozsvári tanácsot, Dávid Ferencet mint veszedelmes törvényszegő újítót tiltsák el a papi szolgálattól és vessék őrizet alá. Hiába volt hívei küldöttségének látogatása Gyulafehérváron, a fejedelem hajthatatlan maradt, sőt, az ágyban fekvő, beteg püspököt Gyulafehérvárra rendelte. Keservesen búcsúzott szülővárosától és síró híveitől, »akiknek azt mondtam, hogy többé nem látjuk egymást«... Senki sem merte vállalni Dávid Ferenc védelmét... Bírái a fejedelem, a más vallású főpapok, főurak, jezsuiták és a fővádló Blandrata György. A vádat Kendi Sándor olvasta fel: »Dávid Ferenc megszegte azt a törvényt, amelyet az újítások ellen hozott az országgyűlés, amikor újabban azt kezdte hirdetni, hogy Krisztus vallásos ember volt, akit tehát nem illet meg imádás.« Ez volt a vád... A büntetést a harmadik napon hirdették ki. Rövid és határozott az ítélet: örökös rabság. A beteg Dávid Ferencet még aznap elszállították a dévai várbörtönbe... Elszakították családjától, szeretett híveitől, és megaláztatásának golgotáját járatták vele, azzal, aki a lelkiismereti és vallásszabadság törvényét adta az országnak. Ebben a pillanatban mi, kései utódok is úgy ítéljük meg: az a kor nem volt megérve ilyen nagy szellemi adomány elfogadására... Dávid Ferenc a börtönben sem lett hűtlen önmagához, szellemi nagyságához. Lehet, hogy már életének fogyó erőivel, a hagyomány szerint ezt írta börtönének falára: »A pápák kardja s a kereszt a halál képe: sosem fogja az igazságot feltartóztatni...« ...A gondviselő jó Isten nem engedte, hogy hűséges tisztelője sokáig szenvedje a megaláztatás börtönét és november havában magához szólította. Halála pontos napját hosszú időn át nem ismerték, csak az évet és hónapot, így a november 15-i időpont volt elfogadva a megemlékezés napjául. A legújabban előkerült adatok szerint halálának pontos ideje 1579. november 7. Temetését bizonyára a legközelebbi szolgálattevők végezték el. Sírjának pontos helyét ma sem ismerjük. Így emlékére a hálás utódok, intézményileg az Unitárius Egyház a dévai várban egy ép cellát rendezett be, és oda állította a megemlékezés tábláját...”
Az „Egy az Isten”-hit elvet valló – a „krisztusi evangélium” alapján „szentháromságot tagadó” – Dávid Ferenc mártíromságát Dénes papunk szövegszavai között a dévai vár emléktáblájának fényképe is „megjelenítette” az emlékkönyvben úgy, ahogy 1948-ban magyar és román nyelvű szövegével megalkották: „Itt szenvedett mártírhalált 1579. november 15-én DÁVID FERENC a halhatatlan lelkű reformátor az egyetemes fejlődést valló és Istenországát munkáló UNITÁRIUS EGYHÁZ alapítója és első püspöke. Hívei és tisztelői hálás kegyelettel 1948”... Ily módon az almási iskola november 14-i névadó ünnepe 1998-ban Dávid Ferenc „évfordulóira” is emlékezett, amikor „DÁViD FERENC” nevet az iskola falára „erősítette”, s így az én „vallomástevő ihletem” sem szólhatott a Vár az iskola cím alatt anélkül, hogy az „utolsó szó” ne a „dévai vár magasa” körül járjon: „...S ha egyebek mellett éppen a »hitkör« szintjén sok vitán és tagadáson át eljutottak az emberparányok a titokfejtésükben a Szentháromság-tagadás »tanáig«, és annak százados sodrásában eljutott a faluközösség addig a jelen pillanatig, amelyben az egyszemélyű istenség »tanának« legnagyobb »tudósáról«, az unitárius egyház megalapítójáról és első püspökéről kívánja iskoláját elnevezni, akkor magával a névadással is »taníthat« az iskola egy leckét arról, hogy a »tudás várában« az önállóan gondolkodó fej a legfőbb erősség, és leginkább követésre méltó példakép az olyan bátor és harcosan igazságkereső jellem, amely a várfogságot és vértanúságot is tudja szenvedni az igazságkereső szellem szabadságáért. S ha valamikor évtizedekkel ezelőtt, már az iskoláskor elején tanulni lehetett egy nagyobb testvér szájából olyan emléksorokat, hogy »Déva magas, büszke vára, hová egykor be volt zárva«, akkor ma ezzel a dévai »magas, büszke várral« bizonyára jó szomszédságba került a Várhegy gerince alatti térség, s iskolája ezután talán egy fokkal vonzóbban »vár« majd minden eljövendő gyermeknemzedéket, hogy rendre bemenjenek és tovamenjenek a »nagyok« világában, a szülőket is felülmúlják a »tudás hatalmának« megszerzésében, mindig úgy rakva a családi fészkeket a kiemelkedő homlokzatú szép épület köré, hogy az iskola »otthonná«, s az otthon »iskolává« lehessen a mindenkori almási nép életében.”
 Maga a „kiemelkedő homlokzatú szép épület” egy híján 90 éve „tartotta” ekkor a csúcsán az „ÉP 1909”-es írásos vakablakát, a „szép épülés” azonban csak most nyerte azt a méltó díszt, hogy az erdélyi unitarizmus egyik legerősebb egyházközösségében az egyházalapító első püspök nevével ékeskedjék az iskola. Nem sok iskola lehetett volna erre méltóbb az erdélyi unitáriusok népi-falusi világában, amely az üldöztetések nehéz századaiban a legmegtartóbb erőssége volt – nem utolsósorban épp a két Homoród mellékének székely falvaiban – az unitárius folytonosságnak, Dávid Ferenc halhatatlanságának, s külön „érdemesítette magát” a név viselésére az almási iskola azzal a „mártíromsággal”, amit két évtizeden át szenvedett a „román impérium” erőszakos „térítési” nyomása alatt, amely legközvetlenebbül az almási unitáriusság létét fenyegette, utoljára még a „Tódorán-katedrális” hivalkodóan elméretezett tornyai által is.
                 (folytatjuk)