– A többségben ma is az a kép él, hogy Ausztráliában minden bevándorlót szívesen látnak – talán azért, mert az országot hajdanán fegyencek alapították. Ehhez ké­pest Ausztrália „bérelt” óceániai szigetekre különíti el az országba illegálisan bejutni akarókat. Melyik is a reális Ausztrália-kép?
– Ausztrália roppant szerencsés földrajzi helyzetben van, hiszen hatalmas sziget, amelyet csak légi úton, illetve vad tengereken át lehet megközelíteni. Mégis több tízezren vállalják a kockázatot, de csekély eredménnyel. Az ország ugyanis roppant precízen, saját gazdasági érdekeit előtérbe helyezve, hosszú távra tervezve kezeli a bevándorlás kérdését. Évente 170–180 ezer letelepedési engedélyt bocsátanak ki, ám a folyamat akár két-három évig is elhúzódhat. Ugyanakkor évente kibocsátanak egy listát a preferált szakmákkal, annak ismeretében vághat neki bárki a munkaengedély és a letelepedési engedély megszerzésének. Hosszadalmas, drága és egyáltalán nem biztos kimenetelű folyamat. Az illegális bevándorlás kérdésében azonban roppant kemények az ausztrálok.
– A legutóbbi választások előtti időszakban is az egyik legfontosabb téma volt a hajón érkező illegális bevándorlók ügyének kezelése. Mire jutottak?
– A jelenlegi kormányzat másfél évvel ezelőtt gyakorlatilag megszüntette az illegális bevándorlókat szállító hajók, dzsunkák érkezését, még az ausztrál felségvizek előtt visszafordítják őket. Könyörtelennek tűnhet a módszer, hiszen ezek a hajók egyetlen út megtételére sem feltétlenül alkalmasak, hát még a visszaútra is, nem beszélve az elegendő élelemről és ivóvízről. Az ausztrál partokat ilyen körülmények között is elérőket elkapják, Vanuatun, Pápua Új-Guinea szigetén, és egyéb, az ausztrál kormány által fenntartott szigeteken helyezik el őket, míg zajlik az esetük elbírálása. A procedúra 3–7 évig tart, a roppant spártai körülmények miatt azonban sokan maguk kérelmezik, hogy visszamehessenek a szülőföldjükre. Mindenesetre egyre kevesebben indulnak el, amire kampánnyal is ráerősít az ausztrál kormány, hogy meg se próbáljanak törvénytelen módon Ausztráliába jutni.
– Mit gondol, miért tolerálja a nagyvilág az ausztrál módszert, miközben a magyar határon felépített kerítés minden hatékonysága ellenére is hatalmas felzúdulást okozott. Miért ez a kettős mérce?
– Valóban különböző mércék működnek, talán kettőnél is több. Ausztrália azonban még az ecsetelt körülmények között is közel 200 ezer embert fogad be évente, s így komoly súllyal rendelkezik ebben a kérdésben. A mérleg egyik serpenyőjében az ott tanuló diákokkal együtt közel 300 ezer ember van – a 10–20 ezer illegálisan próbálkozóval szemben. Ugyanakkor, miközben Ausztrália az Egyesült Államok maximálisan szövetségese és partnere, gazdaságilag a Délkelet-Ázsiával, elsősorban a Kínával, Japánnal és Indiával ápolt kapcsolatok befolyásolják az életüket. A fejlődő gazdaságok által igényelt nyersanyagok mindegyike nagy mennyiségben megtalálható Ausztráliában, korábban Japán, mostanában Kína, tíz éven belül pedig India lesz az első számú vevő vasra, szénre, energiára. Ausztrália nagyon jelentős és elfogadott országnak számít, európai gyökerekkel rendelkező, de ázsiai országnak, amely elsősorban a térség elvárásainak próbál megfelelni. Az amerikai biztonságpolitika és az ázsiai gazdaságpolitika határozza meg a jövőjüket.
– Mit jelent ma magyarnak lenni Ausztráliában? Egyáltalán, hogyan kerültek magyarok a Dél Keresztje alá?
– Az első jelentősebb csoport még az 1848-as szabadságharc után érkezett, majd az 1860-as évek nagy aranyláza idején is sokan próbáltak szerencsét. A legnagyobb hullámok a huszadik századhoz, az 1910-es, majd az 1929-es világgazdasági válsághoz kötődnek. A második világháború után nagy számban érkeztek Ausztráliába európaiak, köztük magyarok is, egy részük nem tudott azonosulni a politikai változásokkal, mások az üldöztetések miatt menekültek minél távolabb Európától. Emlékezetes ’56-os kapcsolódás Ausztráliával a melbourne-i olimpia és a híres magyar–szovjet vízilabdadöntő, amikor vér is folyt a vízben. A hatvanas-hetvenes évek elején nagy hullám érkezett a határon túli magyar közösségekből, leginkább a Délvidékről. Az egyik térségbeli faluból, Muzslából például két idősebb gazdát küldtek előre, nézzék meg, milyen lehetőségek nyílnak Ausztráliában. Ennek nyomán ma több muzslai él Ausztráliában, mint egész Európában. A nyolcvanas évek legvégén pedig azok a romániai magyarok kerültek Ausztráliába, akik valamiért nem maradhattak Magyarországon, az ausztriai menekülttáborokból ugyanis leginkább Kanada és Ausztrália fogadott be politikai menekülteket. A rendszerváltások óta is több tízezer magyar érkezett Ausztráliába, főként gazdasági okokból, ezért aztán meglehetősen összetett az ausztráliai magyarság szerkezete: a különböző történelmi időszakokban érkezett emberek eltérő világnézettel és hazaképpel rendelkeznek, másképpen ragaszkodnak a magyar nemzethez. Számításaink szerint 150–200 ezer közötti  azok száma, akik magyarok vagy magyar származásúak, és legalább 120 ezren beszélik is a magyar nyelvet. A vegyes házasságokban viszont már az angol az otthon nyelve. De szinte valamennyi európai állam diaszpórája jelen van az országban, csak olaszok több mint egymillión érkeztek a második világháború után. Az írek – az első európaiak, akik még fegyencekként érkeztek a brit gyarmati időszakban – is nagyon otthon érzik magukat Ausztráliában, mindenkinek van ott rokona.
– Milyen mértékben beszélhetünk őslakos népességről?
– A jelenlegi 22 milliós lakosság mind­össze négy százaléka őslakos ausztrál, azaz aboriginál. A mai összlakosság negyede külföldön született, felének legalább az egyik szülője nem Ausztráliában látta meg a napvilágot. Igazi multikulturális társadalom, életszínvonal tekintetében pedig a világ második-harmadik helyén állnak, így Ausztrália a megvalósult amerikai álomnak tekinthető.
– E multikulturalitás közepette van konkrét ausztrál álláspont például a kelet-európai autonómiatörekvések ügyében?
– Az asszimiláció, az integrálódás kérdésében nagyon érdekes az ausztrál magatartás. Viszonylag fiatal ország, alig 250 éves történelemmel, gyakorlatilag az önállóságuk kezdete is csak a második világháború utánra datálható, amikor kiderült, hogy Anglia már nem tudja megvédeni őket, s valahol Amerika és Ázsia felé kell orientálódniuk. A gazdasági prosperitást a japán, majd a kínai gazdasági csoda hozta el számukra. Az SBS televízió és rádió 85 nyelven sugároz híreket, s hogy milyen gyakorisággal és terjedelemben, azt a népszámlálási adatok alapján határozzák meg. Azt tartják a bevándorlókról: tiszteljük a kultúrádat, tartsd meg, de hagyd otthon a problémáiddal tele hátizsákot. Népszámláláskor ugyanakkor nem a gyökereid felől érdeklődnek, hanem azt kérdezik: milyen nyelven beszéltek otthon? Ez az egyetlen kérdés, amely arra utal, valóban élő-e még a kapcsolat az őshazával. Hogy milyen mértékben nyitottak a kelet-európai kérdések iránt? Legfeljebb annyiban, hogy milyen érdekesek ezek a kelet-európai kultúrák, és jelentősen támogatják is a multikulturális rendezvényeket. Ők azonban nemzetkreáló fázisban vannak, amelyet politikailag korrekt módon, de tudatosan építenek.
– Az ausztráliai magyar nagykövet „fennhatósága” alá tartozik Új-Zéland is. Mit kínál ez a jóval európaibb léptékű ország?
– Új-Zéland valóban sokkal méretarányosabb példa, hiszen, bár négyszer akkora a területe, mint Magyarországé, feleakkora lakossággal, a gazdasági lehetőségek mégis jóval viszonyíthatóbbak. Szép csendesen ők is aláírtak egy szabad-kereskedelmi egyezményt Kínával, amiből igencsak profitálnak. Anélkül, hogy privatizáció során kiárusítanák a lehetőségeiket, az utóbbi tíz esztendőben évi 40 százalékosra tehető kínai tejfogyasztás-növekedésből jórészt az új-zélandi gazdaság járt jól. Megfelelő pillanatban voltak jó helyen, és olyan minőségű tejport tudnak kínálni, amelyet négyszeres áron is inkább megvesznek a kínaiak, mint a hazai terméket. Azt is érdemes eltanulni az új-zélandiaktól, hogy az exportjuk 60–65 százalékát kis- és középvállalkozások állítják elő.
– Az ausztráliai magyarok milyen mértékben élnek az egyszerűsített honosítás lehetőségével?
– A legtávolabbi magyar külképviseleten is zajlik a honosítás. A legidősebb igénylő egy 92 éves úr volt, aki azt mondta: „Én már haza nem megyek, otthon vagyok, csak azt kérem, hogy ezzel az útlevéllel temessenek el, nekem senki ne mondja, hogy hazátlan vagyok.” Ebből is látszik, mekkora a lelki igény a hazától 17 ezer kilométerre, ahol tényleg nem praktikus igények vagy gazdasági szempontok miatt folyamodik valaki állampolgárságért. Székely származású aranyásó is kérte, három napig utazott Nyugat-Ausztráliából a sydney-i konzulátusig. A pénztárcámban őrzök egy papírdarabot, amelyre egy bácsi írt az eskütételkor, azt hitte ugyanis, hogy majd neki is kell beszédet mondania. „Szeretettel üdvözlöm édes magyar hazám küldöttét. Köszönöm szüleimnek, hogy magyarnak neveltek, Istennek, hogy életben tartott, hogy megérhessem ezt a szép napot. Nekem lelki megnyugvás és igazságtétel” – áll a papíron.
– A vázolt körülmények milyen ausztráliai magyar nagykövetet kívánnak meg? Ön milyen prioritáslistával dolgozott?
− A magyar diaszpórával is rendelkező országba kerülő magyar diplomata munkája három fő pilléren nyugszik: a kétoldalú, illetve a gazdasági kapcsolatok, valamint a diaszpórával való kapcsolattartás. A talán legmesszebbi, ezért az egyik legragaszkodóbb magyar diaszpóra viszont mindenképpen prioritást élvez. Megható látni, amint negyedik-ötödik generációs fiatalok is beszélik valamennyire a nyelvünket, kapcsolódnak a kultúránkhoz, őriznek sok mindent az ötvenhatos magyarok örökségéből. A magyarok híre, szakmai hírneve nagyon jó, ezt még az ötvenhatosok alapozták meg munkabírásukkal, megbízhatóságukkal. De igyekszünk más értelemben is maradandó emléket hagyni magunk mögött. A főváros, Canberra alapításának századik  évfordulóján székely kaput állítottunk a tó partján, amelyet egy homoródszentpáli fiatal faragott ki eukaliptuszból, rajta a Tamási Áron-idézettel: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

CSINTA SAMU

Sikó Anna
Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövete volt 2015 márciusáig. Budapesten született, az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol–francia szakán végzett 1985-ben. Nyelviskola tanára, majd vezetője volt, amely később tanárképző intézményként is működött. 1999–2001-ben a Magyarországi Brit Kereskedelmi Kamara elnöke, majd két esztendeig az Európai Uniós Kereskedelmi Kamarák elnöke volt. 2004 óta a budapesti Széll Kálmán Alapítvány kurátora, majd ügyvezető kurátora. Felvidéki és háromszéki, bölöni gyökerekkel is rendelkezik. Három gyermek édesanyja, férje brit állampolgár.