Mostanában egyre ritkábban látom az utcán, és ha látom, most is, mint mindig, egyedül van.
Mosolyog, ha észrevesz, és csendesen köszön. Ilyenkor megérint valami lelkiismeret-furdalásféle. Itt él közöttünk, és alig veszünk tudomást róla. Olyan sokan vagyunk, akik a színház vonzáskörében élünk, akiket érdekel a sepsiszentgyörgyi teátrum jelene és múltja, mégsem szólítjuk meg.
Nem érdeklődünk az egészsége felől, nem zaklatjuk interjúkkal, nem szegezünk neki ezernyi kérdést, hogy megtudjunk még pár részletet színházunk hatvan évvel ezelőtti történetéből. Hogy milyen volt akkor színésznek lenni, az öltözőkben lakni, mindenben közösködni a kollégákkal… Elrohanunk mellette, ő pedig nyugodtan halad tovább, mintha nem is ebben a turbóra kapcsolt huszonegyedik században élne. Mégis, most is eleget tesz a kihívásoknak, helytáll. Művészi alázattal, kötelességtudással, tartalékait nem kímélve hálálja meg a rendezők bizalmát, alkata, hangja, mélyülő ráncai felejthetetlenné teszik mai szerepeit is.
Ki ne emlékezne az Yvonne, burgundi hercegnő esernyős nagynénijére (akinek társa már sajnos, eltávozott), A csoda Köménynéjére, a Trakhiszi nők dajkájára, vagy az Akárki Vénasszonyára, csak a legutóbbi szerepeit említve. Pedig valójában nem is ezeket kellene felidézni, hanem az Anyát a Vérnászból, az Öregasszonyt az Alkésztiszből, Klütaimnésztrát az Iphigeneia Auliszban című előadásból, és azokat a fiatalkori szerepeket, amelyeket a mi nemzedékünk már nem láthatott. Tompa Miklós minden szentgyörgyi rendezésében játszott, de más rendezők is állandóan foglalkoztatták. 1957 óta, mióta a szentgyörgyi társulat tagja, a zenés vígjátékokat, kabarékat leszámítva szinte valamennyi előadás szereposztásában feltűnik a neve. „Paraszt típus vagyok, szomorkás, kesernyés arckifejezéssel, inkább a komolyabb szerepek találtak rám” – vallotta egy interjúban.
Gyimesközéplokon született, 1953-ban Csíkszeredában végezte a középiskolát, 1957-ben pedig a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémiát. Ő volt a sepsiszentgyörgyi színház első diplomás színésze. 1999 óta nyugdíjas, 2000-től tizenhárom éven át művészi beszédet tanított a művészeti líceum drámatagozatán és a Művészeti Népiskola színészosztályaiban. Szentgyörgyi István-díjas, Poór Lili-díjas, Pro Urbe-díjas, többszörös alakításdíjas, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem aranydiplomása.
Pár sornyi adat, néhány fotó és gyengébb minőségű videofelvétel őrzi munkáját. Mindez elég szegényes adattár fél évszázad színpadi alakjainak érzelmei, gesztusai, mimikái, hanglejtései mellett, melyek rég a múlt homályába olvadtak. Amit mi jobban megismerhettünk belőle, azt valószínűleg még otthon vagy az apácáknál eltöltött gimnáziumi évében sajátította el: tisztelettudás, alázat, szerénység, pontosság… Talán még vannak néhányan, akik fiatalkora nagy szerepeiben is láthatták, akiknek egykor megszépítette pár estéjét.
Még nem késő megállítani az utcán és megköszönni neki, a mai nap erre kiváló alkalom. Ma nyolcvan éves Molnár Gizella.