Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok,
és hol van fénytelen szemetek,
melyben, mint napnyugvásban izzón
még felragyog tegnapi tüzetek?
Még csak harminc, még csak
negyvenévesek, sejtelmesek, puhák,
kedvesek, hol van meggyötört
arcotok, szarkalábas szemetek?
Elnézem még izmos, ruganyos
lábatok, a még-még elfogadható
feneket, a szülés után kicsit
meglöttyedt melleket,
nézem egyre fakuló fényetek,
ó, ti drága harminc- vagy
negyvenévesek.

Ó, ti drága holnapi asszonyok,
ti majdani zsémbesek,
majdani hervatagok,
Lillák, Annák, Júliák,
Flórák, Ginák, Erzsébetek,
ti, hűek, és ti hűtlenek,
ragaszkodók, ellenségesek,
szeretők, és szeretni képtelenek,
ma még harminc, holnap negyven,
aztán már lassan ötvenévesek,
fáradtak, fásultak, viseltesek.

Benne vagytok
minden vasalónyomban,
minden kimosott ingben,
zokniban, és minden ízben,
minden falatunkban,
hajunk hosszában, stuccolt
barkónkban, bajuszunkban.
Ó, ti drága holnapi asszonyok,
csontjaink mellé kerülnek majd
a csontjaitok, s boldogok
lesztek velünk, mint mikor
nyugodtak voltunk és fiatalok,
és szerelmesek.