A Tízes Szervezet az addig létezett formában és célját tekintve nem volt fenntartható, de annak társadalomszervező és -segítő szerepe továbbra is szükségesnek mutatkozott. Teofil Vescan, a kommunista párt akkori titkára és a többi döntéshozó (köztük Nagy István író, illegális kommunista is) jónak tartott helyette egy Szomszédsági Szervezetet, amelynek léte igencsak rövid lett (1944. november 23-án gyakorlatilag feloszlott).
Nagy István gyűlölködő támadása a sajtóban a Tízes Szervezet és apám ellen megadta a hangot édesapám évekig (pontosabban haláláig) tartó kommunista vesszőfuttatására. Látva, hogy immár a közéletben nincs helye, átadta a Tízes Szervezet zászlóját és fontos iratait, elfogadva Kelemen Lajos ajánlatát, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület ezeket megőrzi.
A közben megalakult „purifikáló bizottság” volt hivatott eldönteni, hogy múltja alapján ki érdemli meg s ki nem a társadalom „megbecsülését”. Ez újabb alkalom volt édesapám múltját kifogásolni, és csak azt engedték meg kegyesen, hogy vidéken taníthasson. Fellebbezett. De még mielőtt a felsőbb fórum döntése megszületett volna, hírét hozták jó emberei, hogy internálni akarják. A nagy család gondja és a várható megtorlás miatt kiújultak gyomorfájdalmai. Be kellett feküdnie a kórházba. Oda is utána mentek, és Mátyás Mátyás főorvos erélyes tiltakozása sem volt hatásos. Elhurcolták onnan is, betegen. Három napig feküdt a rendőrségen, majd Guzner főorvos javaslatára 1945. április 3-án visszaengedték a Park kórházba.
Diákkori gerincsérülése miatt nehézzé vált a testtartása, úgyhogy ettől kezdve fémfűzőt kellett használnia, ami eléggé zavarta, ezért el-elhanyagolta a viselését.
Végül a tisztogató bizottság (Balogh Edgár is tagja volt) megállapította, hogy a könyvében (Tizedesség és kolozsvári tizedesek) szereplő egyes kitételek miatt „internálták” – amit „kitöltöttnek” tekintettek a rendőrségi fogdában – (?!), és megengedték, hogy egyházi iskolában tanítson.
Másik ellensége, Bogdan-Neumann Tibor (románná lett zsidó, nem az egyetlen eset) újabb fulmináns támadást indít apám ellen a Tribuna noua újságban, tele szemenszedett hazugságokkal és soha nem hallott kémszervezetekkel. Majd megismétli a vádaskodását. Ez azonban nem járt tiltó következményekkel, mert apám minisztériumba küldött memorandumja tisztázta múltbeli tevékenységét. Besorolták tehát végleges tanárnak és a piaristáknál taníthatott az iskolák államosításáig (1948).
Mivel a Marianum Római Katolikus Leányintézet egyik épületszárnya a bombázáskor találatot kapott, egy évig a leányok is a piaristákhoz jártak, és a végzős vegyes osztályok egyikének édesapám volt az osztályfőnöke (fotó: fent Puskás Lajos, Cservény Albin, Heszke Béla; tanári kar: dr. Bartha Sándor, dr. Roos József, Talatsek Sára, Ricci Árpádné, Uitz Mátyás, Veress Ernő, Rosenberger J., dr. Szikszay Jenő, Szánthó Béla, Bitay Margit, Wolff Gabriella, Madarász Ottó, dr. Mikó Gábor, Kovács Péter).
Ekkor Csaba másodikos, én harmadikos voltam a nyolcosztályos középiskolában. Kis öcsém, Árpád a Majális utcai óvodába (Réka barátnőjével együtt), Ildikó húgom pedig a Kismester utcai elemibe járt, és mindketten gyakran hívtak magukkal hazajövet barátot, barátnőt. Volt is belőle kellemetlenség. (Egy alkalommal egy szegénynek mondott társukat megebédeltette édesanyám, amikor egy elegáns anya dühösen jött érte, és köszönet nélkül elrohant gyermekével.) A harmadik szobánkat elfoglaló orosz tisztek udvariasan viselkedtek, csodálkoztak édesapám sok könyvén és kérdezték: vajon mindegyiket elolvasta? Olykor meghívta édesanyám ebédre egyiket, aki otthon tanító volt és nagyon szerette kistestvéreimet. Húgom az egyik katonától arany nyakláncot kapott. Egyszer pedig az orosz katonák barátaikkal együtt elvitték őket kocsikázni szüleim rémületére és a gyermekek nagy örömére, hiszen addig nem ültek autóban.
Puskás Attila
