– Ó, pejse! A Gejjérthegyen!
– Ugyan! S mit csináltál ott?
– Lódliztam.
– Nos?
– Egyszer csak  jő velem sembe egy nad disnó. Nad disnó mögött egy bácsi. A disnó nem akalt menni. A bácsi tolta. Kérdem tőle: Hová, hová, bácsikám? – Budára ügyekezném, úrficskám, de nem akar menni ezs a dög. Pedig várja ám a hentes. – Tudja mit, bácsikám, ültessük a disnót az én lódlimra. Egy-kettőre begulul Budára. – Hinnye, de jó! – mondta a bácsi. Nosa, mindjárt lódlira ültette a disnót, én húztam a lódlit elöl, a bácsi meg tolta hátul. Hát ment, mendegélt a lódli, addig ment, mendegélt, hogy eccserre csak megfutamodott. Meg ám. Ast hised, felfelé? Ó, pejse. Lefelé. – Tyű! Ijgum-bujgum, mondom, itt baj les. Uccsu, félreuglottam, nadot lódult a lódli, puff! a bácsi hátlavágódott. Jaj, Istenkém, mi les most? Egy lendől bácsi sétált lefelé, a lódli neki, pont neki! – Vidázzson, lendől bácsi! – kiáltottam én. De a lendől bácsi nem hallotta. No, ha nem, nad hirtelen lába közsé saladt a disnó feje s hopp!, a lendől bácsi ott ült a disnó hátán.
– Ó, ne mondd – nevetett az anyus.
– Vájj csak, anyus. Most jő azs igazsi. Ed néni is sétált a heden lefelé. Kiáltottam ennek is: Vidázzson, néni! De a néni sem hallotta. No bizon, ha nem hallotta, eccserre csak mit játok? Játom, hogy a néni ott áll a lendől bácsi vállán!
– Nos, nos? Mi történt tovább? – kérdezte szörnyű izgatottan az anyus.
– Jaj, ne is kéldezsd, anyus. Söjnyű nadot zsökkent a lódli s astán...
– S aztán? Nos, nos?
– S astán legulult lóla a disnó, disnólól a lendől, lendőllől a néni.
– És ezt te mind láttad? Hiszi a piszi.
– Nem hised? Aki nem hisi, jájjon utána, s hónap a disnó, a lendől s a néni leden a vendéde!
– No, ez igazán nadselű történet volt – mondta anyus. – Hátha még beállítana a „disnó”. Az lenne csak a kellemes vendég.
– Seletnéd? – kacagott ropogósan Öcsike. De hisen csak álmomban láttam! Ó, anyus, anyus! Hát azst hitted, igazsi történet ezs? Nad delek vad te, anyus !