Családunk belső szellemi értékrendjét édesapánk példája és nevelése határozta meg. Érzelmi gazdagságát édesanyánk sugározta felénk olyan bőséggel és ránk figyeléssel, amit mi később egyedülállónak tartottunk. E két, egymástól múltjuk és törekvéseik, genetikai örökségük tekintetében, személyiségükben annyira különböző ember négy, egymástól többé-kevésbé különböző embertípust nevelt – aszerint, hogy családunk és tágabb környezetünk mely szellemi, lelki, érzelmi értékei iránt mutatkoztunk fogékonynak.
Testvérek vagyunk (sajnos, most már nem négyen, csak hárman), de már ezekben az években, azaz közvetlenül a háború utáni két-három évben különböző egyéniségként voltunk jellemezhetőek. Életkorunk miatt is sokkal körvonalazottabban mi ketten, a nagyok: Csaba és én (fotó: „eleven orgonasípok”, 1947). Ennek megértéséhez azonban előbb meg kell idéznünk – bár röviden – ezeknek az éveknek meghatározó családi, illetve történelmi eseményeit.
Az 1945–46-os évek Kolozsváron, mintha soha nem lett volna, úgy söpörték el a magyar világot. A bosszú táplálta folyamatos zaklatás, a kommunistává lett román és visszatérő zsidók számon kérő törvényülése az itthon maradt magyarok felett (a valódi bűnös csendőrök, rendőrök és magas beosztású állami tisztviselők, jobbára anyaországiak, elmenekültek) napirenden volt. Ezt a haragot csak fokozta a román közigazgatás kitiltása Észak-Erdélyből a szovjeteknek megfelelő Groza-kormány 1945. márciusi megalakulásáig. Mi, magyarok voltunk mindenért a bűnbakok. Megszámolni sem lehetne, hányszor verték le a fejünkről a gimnázium kék Bocskai-sapkáját. A Monostori út elejére kiírták: idáig tart a demokrácia, innen Monostor (a környező román falvakból betelepült románság uralta az akkori Monostort). Ha kezeslábasban megjelent egy magános munkás az utcán, botokkal eredtek a nyomába a soviniszta egyetemi hallgatók. Aztán következtek a véresebb cselekedetek is. Magyar és kommunista egy volt a helyi románság szélsőségesei számára. Fegyverek dördültek el egy ODA- (Országos Demokrata Arcvonal) tüntetésen 1945 augusztusában. Két halálos áldozatot követelt. Majd 1946 májusában a véget nem érő garázdálkodás és rombolások után a Dermata munkásai megelégelték ezeket a törvénytelenségeket, megkergették a most Avram Iancu nevét viselő diákotthon egyetemi hallgatóit és megostromolták az épületet.
Eközben azért megnyílt királyi rendelettel a magyar Bolyai Egyetem, a sétatéri színház, a Magyar Népi Szövetség még édesapám szervezői tehetségét is igénybe vette. Családunk belső élete viszonylag védetten vészelte át ezt a két évet. Édesapám „többre vitte volna” (felkérték a magyar egyetem szociológiai katedrájára előadó tanárnak), ha beiratkozik a kommunista pártba. Ezt azonban elutasította. Latin- és történelemkönyveket adott ki, mert ezek a háború után hiányoztak a tanításhoz. Három szövetkezeti üzletet is vezetett, ameddig lehetett. A ditrói ingatlanjaiból el kellett adnia, hogy létezhessen a ránk szoruló rokonainkkal kibővült családunk, szembesülnünk kellett ugyanakkor az infláció okozta pénzromlással és az 1946–47-es szárazsággal is. Naponta kellett élelmezni immár a két-három személlyel kibővült családot.
