A véletlen úgy hozta, hogy két héttel a magyar–norvég meccset követően éppen Hajdúszoboszlón töltöttük a hétvégét és a romániai szabadnapokat: Szent András, illetve a román nemzeti ünnep napját. A tavalyi háromnapos minivakációban próbáltuk ki az Aqua Palace nyújtotta élményeket, és annyira megtetszett a gyermekeknek, hogy visszakívánkoztak.
Sokan hasonlóképpen gondolkodtak. Az erdélyi magyarokon kívül inkább partiumi, bánsági, kolozsi, marosi, szucsávai románok lepték el a szálláshelyeket, a fürdőkomplexumot. Vasárnap fél tizenegy körül, fél órával a nyitást követően talán sohasem látott sor kígyózott a beléptetők előtt, melynek vége a bejárattól tíz méterre húzódott az utcán.
Hogy valami készülődik, és sok romániai polgár tölti a hosszú hétvégét Magyarországon, azt már előtte sejtettük. No meg az újra bevezetett határellenőrzés, a közel kétórás sorban állás is jelzésértékű volt. Egyfajta migráció résztvevői lehettünk. Igaz, nem személyi iratok nélkül, a zöld határon vagy gyalogosan és ingyen buszokra felszállva, ahogyan újabban szokás. Hanem érvényes útlevéllel, a határellenőrző pontokat megcélozva, saját autókkal. No meg néhány napi tartózkodással.
Végül is jó üzleti hasznot jelenthetett a sok román, romániai turista. Másrészt ők is különbül élvezhették magukat, akárcsak mi, ha már ide jöttek. Eddig minden rendjén van.
Csak sokakból az alázat és a szerény viselkedés hiányzott. Hiszen nemcsak személyes tapasztalatból, hanem a növekvő számok törvénye alapján is bizonyossá vált, hogy – akárcsak terroristák a nyomuló migránsáradatban – a csendesen és civilizáltan viselkedők közé hangoskodók, agresszívek is elvegyültek. Olyanok is, akiknek elvtársai, rokonai és szomszédai otthon olyasmit énekeltek vagy énekeltek volna sepsiszentgyörgyi randalírozásuk során, hogy Erdély román föld, nem adjuk!, vagy Ki a bozgorokkal (jelentése: hontalan magyar) az országból!
Azt nem tudom, hogy nemzeti ünnepük előestéjén egyesek hogyan ünnepeltek Hajdúszoboszlón. Nekem nem ünnep, messze elkerültem a hangulatát, kesernyés ízét. Csak mások elbeszéléséből tudom, hogy voltak hangoskodások, randalírozások.
A domináns román beszédet is megszoktam már odahaza. Miért zavart volna, hogy ugyanaz fogadott a szoboszlói medencében és szaunában, mint a marosvásárhelyiben? Valami mégis bántott, valami mégis fájt.
A MaRó című előadásban látott egyik történet jutott eszembe, ahol az öreg székelynek is fáj valami, ezért fordul a román elmegyógyászhoz. Baját nemigen tudja elmondani, a doktornő türelmetlen. Végül valahogyan mégis kiböki: fáj neki, hogy ez lett Erdélyből! Rögvest jön a gyógyír: nemzeti szalaggal ékesített kötél, másnap reggeli használatra, evés előtt, de néhány pohár pálinka után.
Úszás közben engem is, egyik lányomat is jól oldalba rúgott egy-egy pasas, aki úgy képzelte, azaz egyenesen úgy gondolta, érezte és cselekedte, hogy csakis őérte van az egész úszómedence. Senki más nem számított, és ha nem tértél ki előle, te bántad meg. Az csak hagyján, hogy a szemüvegem bespriccelődött, és román–magyar, magyar–román viszonyon túl is kényelmetlenül éreztem magam.
Önteltséget árasztó középkorú pasasomnak meg is jegyeztem, hogy nem kellene nekem úsznia és kiszorítania. Majd – meglehet enyhe indulattal – hozzátettem: máskülönben üljön otthon, ha nem tud másokhoz alkalmazkodni. Alázat helyett szavaimra rögtön felhördült: „Care-i treaba cu acasă?” (Mi a baj az otthonnal?). Válasz nélkül kikecmeregtem a vízből.
Közben arra gondoltam, hogy román tulajdonosaik miért nem hozták rendbe az ingyen megkapott, egykor királyok és császárok által látogatott Püspökfürdőt, Búziásfürdőt, Herkulesfürdőt, és miért kell nekik Hajdúszoboszlóra, Gyulára, Orosházára menniük magasabb szintű fürdőélményért és kikapcsolódásért? No, meg az is eszembe jutott, hogy két héttel azelőtt a focimeccsen a másik irányba szélsőségesek azt skandálták: „Hajdúszoboszló, Hajdúszoboszló, lesz még Oslo Hajdúszoboszló! Magyarországé, Magyarországé, lesz még Erdély Magyarországé!”
Személyiségzavar, grandománia versus borúlátás. Legjobb, ha nem veszem szívre. Próbáltam hát elővenni humorérzékem: milyen madárral is hasonlíthatnánk össze magunkat? Illik-e a románokra a kakukkmadár, mireánk pedig a feketerigó hasonlata? Ha megjegyzésemmel és gondolataimmal bármi rosszat tettem volna, máris igyekeztem helyrehozni a hibát. Amikor észrevettem az első egymást fényképező szerelmespárt, kedvesen megkérdeztem a mobiltelefonját kedvese irányába kattintgató férfitől: Szeretné, ha közös képük lenne? Azonnal, készségesen átnyújtotta a készüléket. A márkájára már nem emlékszem. De arra igen, hogy szívből jövően rám mosolyogtak. Ezt a nekik és nekem szóló mosolyt rögzítettem. Nemcsak a telefon memóriájába, hanem a sajátomba is.
Jóleső érzés, hogy bármikor előhívhatom.
Ábrám Zoltán
