Kézdivásárhelyen és immár Sepsiszentgyörgyön is naponta tüntetnek Beke István Attila szabadon engedéséért és a példátlan manipulációs, magyarellenes kampány ellen. Felrázta az eset a közösséget, és újult erővel irányítja rá mindannyiunk figyelmét a titkosszolgálati diverziók veszélyére, az állami hatóságok túlkapásaira, a központilag vezényelt magyarellenes kampányokra – jó volna, ha minderre nem visszavonulás, beletörődés, félelem volna a válaszunk, hanem közösen keresnénk azokat a megoldásokat, amelyekkel semlegesíteni tudjuk ezeket.
De lám, felmerült a téma önkormányzati testületekben, például Kovászna Megye Tanácsának tegnapi ülésén, helyi képviselőink, vezetőink felszólalása olyan tekintetben is hasznos lehet, hogy talán csökkentheti az elmúlt időszakban csak növekvő szakadékot választó és választott között.
Igen fontos mozzanata a történetnek az, amiről tegnap tájékoztatott hírlevelében az RMDSZ: Kelemen Hunor Klaus Johannis államelnökkel és Dacian Cioloş miniszterelnökkel tárgyalt a kézdivásárhelyi terroristavádról, de az uniós államok bukaresti nagyköveteivel is levélben ismertette a helyzetet, kifogásolva a magyarság kollektív megbélyegzését. Ráadásul pozitívumként könyvelhetjük el, hogy az államfő és a miniszterelnök egyaránt úgy nyilatkozott: a történtek nem jelentenek irányváltást a magyar közösséghez való viszonyulásban. Egyébként az is beszédes, hogy az elmúlt másfél hét során sem a kormány, sem az államelnöki hivatal nem reagált a terrorvádra – a szociáldemokraták uralma alatt ilyen visszafogottságra aligha számíthattunk volna, sokkal valószínűbb, hogy Ponta és csapata tovább hergelte volna a közvéleményt a magyarság ellen.
Úgy tűnik tehát, mindenki teszi a maga dolgát – a román véleményformálók egy része is szövetségesünkké vált, de elférnének még a sorban a más esetekben oly bősz erdélyi magyar emberijog-védők is, elvégre mégiscsak rendőrállamot idéző intézkedéseknek vagyunk szemtanúi, és az például ez idáig nem sokakban merült fel, hogy milyen alapon hallgatják le magánszemélyek telefonbeszélgetéseit, kiket, miért és miként követ figyelemmel a titkosszolgálat 26 évvel azon rendszer bukása után, amelyben az állampolgárok megfigyelése az elnyomó hatalom egyik legfőbb eszköze volt.
A legfontosabb azonban talán most az volna, hogy energiáinkat ne egymás elleni civódásra, viszályra pazaroljuk. Ki az utcán tüntet, ne a tárgyalóteremben levőket hiányolja vagy szidja, ki pedig az ország vezetőivel beszélget vagy a nyugati államok nagyköveteit tájékoztatja a helyzetről, ne feledkezzék meg az igazságért tüntetőkről.