Azazhogy éppenséggel kézzel nem fogható a bizonyíték. Fotózható minden nap, különböző helyszíneken, más-más helyzetekben. Lazán az utcán kocogva, a stadion kerítésének dőlve oldalát vakargatva, a román parkban a földet túrva, a Gólya utcában a frissen ültetett díszbokrokat csámcsogva, a közeli kukáknál ínyencség után kutatva. Olykor malacai is elkísérik, a kis purdék anyjuktól tanulják az ingyenélés mesterségének csínját-bínját, hogy jó tanítványok, az abból következtethető, hogy az utóbbi időben már magukra bóklásznak. A helyismeret okán jórészt ugyanazon a környéken, ahol felnőttek, bár várhatóan tágítják vadászterületüket és érdeklődési körüket, hiszen a terülj, terülj asztalkámról lassacskán elfogy az utolsó fűszál is, és, óh, fájdalom, azok a kegyetlen emberek elzárják a szeméttárolókat. Még jó, hogy akad, aki megszánja a szegény malacot, s a kerítésen kívül dobja el az otthoni felesleget.
Ezt az idilli kurta farkú malac túr állapotot azonban van, aki megszüntetné. Minap is összegyűlt egy csapatra való egyenruhás és nem egyenruhás, kerítették a malackákat fél délelőtt, azok visítottak ahogy a torkukon kifért, végül csak túljártak a kétlábúak eszén. Azóta is róják a mi kis városunk utcáit, néha megrökönyítve pár járókelőt, máskor hirtelen fékezésre kényszerítve pár járművezetőt, mert – bár gorombítja őket kocamama, hogy azt a teremburáját, kulturális fővárosi címre vágyik ez a város, sertésméltósággal járjatok hát fel és alá – rakoncátlanok még a kis pecsenyének valók.