A könyv ,,rubrikáiban" helyet kapnak azok a személyek — tanító- és tanárkollégák, felettes felügyelők, ,,szervek", az iskolai kisegítő személyzethez tartozók, házigazdák és háziasszonyok —, akik valaha is kapcsolatba kerültek hosszú szolgálati évei közben véle. Szécsi Antal hálás megőrzője az egykori újságcikkeknek is, amelyek azokról az iskolákról, intézményekről, ügyekről és ügyetlenségekről írtak, hol ügyesen, hol nem, amelyeket a könyv szerzője képviselt.

Az életpályakönyv izgalmasan indul, hisz a szerző Galacon született (1938), édesapja Betfalváról került a Duna-parti városba, előbb munkás, majd kereskedő, a bécsi Julius Meinl üzletlánc alkalmazottja. Édesanyja háromszéki, Gyergyai Veronika kézdicsomortáni hatgyermekes családból származott Galacra, ahol megbecsült szakácsnő, többek között a galaci görög konzul otthonában is. Nagy rang ez, de egyben kényszerű szokás is. Abban a korban és időben tömegesen mentek a székelyföldi magyar fiatalok az ókirályságbéli városokba szolgálni.

Nem mindennapi fordulat a Szécsi-Gyergyai család történetében, hogy a II. bécsi döntés — Észak-Erdély visszacsatolása — után Budapestre költöznek, ahol édesanyja mostohatestvére élt.

Nos, ilyen és ennyi gyerekkori térülés-fordulás után a serdülő legényke, majd a tanító és tanár Székelyföld szűkebb köreiben végzi belső énjéből fakadó csendességgel és szorgalommal tanító-tanári-iskolaigazgatói-párttitkárhelyettesi munkáját. Könyvének tulajdonképpen ez a törzsanyaga, tipikus példája a túlélésre, csendes hasznosságra és alkotó munkára berendezkedő pedagógusnak, aki a szűkre szabott mozgástérben a legtöbbet akarja kipréselni magából és környezetéből.

Életpályájának megjelenítése ezekben a fejezetekben nem a Vargyas sziklákat koptató és görgető, barlangokat vájó vizéhez, hanem a csendesültebb pataklefolyáshoz hasonlít. Amíg az első könyvébe beépített, már az irodalmi alkotások szféráiba emelt, elképesztően gazdag Vargyas-vidéki mondavilág, históriai anyag, és főleg az erdővidéki és udvarhelyszéki nyelvjárási sajátosságok üdesége, friss fuvallata a megkapó, ebben a könyvben, jellemző módon, éppen a sokat és akkurátusan idézett újságírói minősítések, a kor uralkodó aktivista bikkfanyelvén fogalmazott cikkek fordulnak önmaguk ellen.

Az igaz viszont, hogy a korszak uralkodó fogalmazási készségének átlagát hűen — tőlük kölcsönzött és agyonkoptatott szóval — ,,tükrözik". Két példa erre: ,,Eddig nem adatott meg nekik, hogy országos elismerésben legyen részük, pedig amit ők elértek, azzal nem sok iskola dicsekedhet." A másik: ,,A vargyasi iskola szülőbizottságának munkáját dicsérte Radu Filofteia is, az akkori főtanfelügyelő-helyettes az anyagi és didaktikai feltételek biztosításában." Ez a fogalmazási mód aztán rátelepszik saját szövegeire is, ,,Iskolánk szép eredményei hírnevet szereztek számomra is". Más: ,,Iskolánk eredményeinek fényében szívesen sütkéreztek a község vezetői is."

Ez azért is kár, mert e fejezetekben is felvillannak-csillannak azok a helyzetek, amelyek a nemzetiség szolgálatába szegődött és önképzésre meg önmegvalósításra berendezkedett pedagógus életútját érzékletesen jelenítik meg. Az egyetemi szinten vizsgáztató tanár a Szécsi nevet Szzexi-nek ejti és megjegyzi (fordításban): ,,Nem vagyok az ilyen nevek ellen, de nehézségeim vannak a leírásukkal." (Bizonyára a nagyapja is Erdélyben született, s a görög ábécét betéve tudta.)

Kedves jelenetsor az is, amelyben elmeséli, hogy 1962-ben, amikor éppen Felsőrákoson volt iskolaigazgató, s elkezdődött az iskolák elrománosítása, egy bukaresti hölgyet helyeztek az intézményhez. Igazgatóként jó albérletet keresett számára, az étkezést a napközinél biztosította, sokat társalgott vele — az volt az utasítás: mindent el kell követni, hogy jól érezze magát —, meglátogatta, beszélgettek, majd kinn megvárta, amíg lefekszik a hölgy, és akkor bekukkintott az ajtón, és szép álmokat kívánt neki. ,,Csak az esti misét nem mondtam el" — összegez. ,,Azt akarta, hogy mindig a társaságában legyek. Még az ebédet sem fogyasztotta el nélkülem. Ha rántásos volt a leves, nem ette meg. Ha Brassóba utazott, elkísértem a legközelebbi állomásra, Ágostonfalvára. Egy darabig jó voltam..." Két-három hetet is késett a hölgy vakációk után. Fizetését az igazgató levonta, s a madamme végül is megharagudott rá, valahogy kihúzta a tanévet, és búcsú nélkül távozott. ,,Így szabadultam meg az őrző-védő szolgálattól" — zárja a történetet.

Szóval, azért mondom, hogy sokrubrikás iskolai katalógushoz hasonlít a könyv, mert többnyire hiányoznak belőle az efféle életes epizódok és összegezések.

Erénye viszont az, hogy százak lelik fel a nevüket a 130 oldalas kiadványban, különböző korokból és sokféle helyzetben. Márpedig az, ami az írásbelizést a tollforgató számára megterheli, az érintett és érdekelt olvasó számára a kiadvány erényévé válhat. Ezt a vonulatot erősíti a sok-sok tablószerűen vagy családiasan beállított fényképfelvétel.

Szóval, a Kapuállítók hitével pedagóguspálya-könyvből nem maradt ki senki.

Ez már a közönségsiker záloga.

Szécsi Antal a Falu a Látóhegy alatt című falumonográfiából a vargyasi könyvbemutatón három óra alatt 120 példányt dedikált. A községben mintegy 400 kötet kelt el.

A mostani ,,könyvkatalógus" bemutatása alkalmával is számíthat hasonló érdeklődésre. A névsorolvasásnál megjelennek a vargyasiak, felsőrákosiak, és azok is, akik ezekből a jó nevű és jó hírű falvakból elszármaztak, és annyi más érdeklődő.