Ismét megjelentek a feketére mázolt magyar településnevek, s bár fényképek, felvételek örökítették meg az elkövetőket, gépkocsijuk rendszámát is átadva a hatóságoknak, a rendőrség nyomoz, de tettest sehogy nem talál. Hasonlóan más esetekhez – bemázolt SIC-tábla, letépett székely zászló, meggyalázott Gábor Áron-szobor –, nem tudnak az elkövető nyomára bukkanni. Mit gondolhat ilyenkor az államhatalom hitelességét amúgy is megkérdőjelező egyszerű halandó? Azért nem állítják elő a bűnösöket, mert közülük valóak, céljuk az indulatok és a félelem szítása. És nem hagyják csitulni a felkorbácsolt hangulatot, hétről hétre előállnak egy újabb húzással. Csak nyugalom ne legyen...
1990 márciusában a marosvásárhelyi események nemcsak az egykori Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat életre hívására szolgáltattak ürügyet, de alaposan megtorpantották a magyar jogköveteléseket is. A ’89-es fordulat után erőre kapott hangok elcsendesedtek, és tíz évnél is többnek kellett eltelnie, míg szépen, lassan az autonómiakövetelések ismét témává váltak. Előbb csak halkan, erőtlenül, aztán mind szélesebb körben, erőteljesebben, látványos akciókban csúcsosodva, külföldön is mind gyakrabban hangoztatva az erdélyi kisebbség jogsérelmeit. 2015 decemberében a huszonöt évvel ezelőtti történéseket felidéző akciók nemcsak a titkosszolgálatok több pénzhez jutását, megerősítését hivatottak szolgálni, hanem a magyar törekvések ismételt elfojtását is. Addig próbálják visszanyomni, míg túl nagyra nem növekszik.
A közelmúlt történelme igazolta, mennyire nem volt szerencsés a fekete március utáni megtorpanás, mily lassan és mily keveset hozott az óvatoskodás, a kis lépések politikája. Saját hibánkból okulva tudhatjuk, hogy most más utat lenne érdemes követni. Annál is inkább, mert a terror mostani kibontakozása nem véres, emberéleteket követelő eseményekben nyilvánul meg – valószínű, ma már ezt nem tudná eladni a magát demokratikus jogállamnak kikiáltó Románia Európában, a világban – , lelki jellegű, a félelemre alapoz. Céljaink, nyelvünk, identitásunk feladását szeretné elérni, hogy meneküljünk más tájakra, vagy húzzuk meg magunkat, érjük be annyival, amennyit koncként idedobnak, ne merjünk lázadozni, követelőzni, jogainkért szót emelni. Ha félünk, az ő érdekeiket szolgáljuk, ha meghátrálunk, ők győznek. A döntés rajtunk áll: lesunyt fejjel próbálunk túlélni, vagy mint súly alatt a pálma, erőt merítünk minden ellenünk irányuló támadásból, és folytatjuk a küzdelmet, amely esélyt adhat, hogy ez a táj gyermekeinknek, unokáinknak is szülőföldje, otthona legyen.