A katolikus leánylíceumba, a Marianumba a sérült épület miatt nem mehettek vissza a leányok, így hozzánk, a testvériskolába jöttek az 1944–45-ös tanévben. Voltak vegyes és csak fiú- vagy leányosztályok.
Az amúgy is megkésett évkezdést még meghosszabbította a januári téli vakáció. Ezt követően pedig a Szent János-kútnál a katolikus Status erdejében levágott és feldarabolt fát kellett iskolánkba szállítanunk. A következő tanévben a leányok visszaköltöztek saját épületükbe, hozzánk pedig a magyar tanítóképzőt helyezték át, mivel az ő épületüket román iskola számára lefoglalták. Délután jártak a képzősök, mi délelőtt. Ez most már így maradt az 1948-as államosításig, amikor a képző maradt a mi iskolánkban, mi pedig átköltöztünk a Petőfi utca keleti végén lévő református líceumba.
Az 1945–46-os tanév a kevés tűzifa miatt újból hosszú (háromhetes) téli vakációval örvendeztette meg a diáknépséget, áprilisban pedig újra tíznapos tavaszi vakációval. Élmény volt számomra az utolsó csíksomlyói búcsú, amelyen június 8-án Erdély összes katolikus iskoláinak felsős tanulói részt vettek. Dr. Jakab Antal piarista pap tanár és édesapám vezette a mi diákjainkat. Én kivételesen vehettem rajta részt.
Öcsémet, Csabát, a negyedik gimnáziumi osztály után (1947-ben) édesapám átíratta a reformátusok régi iskolájában működő villamos-gépipari középiskolába. Ekkor már évekig kellett édesapámnak tanártársai előtt szégyenkeznie öcsém hanyag tanulása és fegyelmezetlen viselkedése miatt. Az történt öcsém utolsó évében, amit még a katolikusoknál járt, hogy egy igen szigorú hangú intőt hozott haza. Hosszas rábeszéléssel a büntetéstől féltében meggyőzött, hogy apánk helyett én írjam alá tudomásulvételként. Mivel alakuló aláírásom férfi mintaképeméhez, az édesapáméhoz nagyon hasonlított, aláírtam. Azonban annyira mégsem sikerült tökéletesre, hogy ne vegye észre az osztályfőnöke, aki jól ismerte tanártársának az aláírását. Átadta az értesítőt édesapámnak. Nem, nem verést kaptam. Elém tette az értesítőt, miután mindkettőnket maga elé hívott. Nem tagadhattam. Csak annyit mondott, s ezt ma, 84 éves koromban sem felejtettem el: csalódtam benned, Attila. Ebben minden benne volt. Megsemmisültem. Számomra ennél súlyosabb büntetés nem létezett. Jobb lett volna, ha elnáspágol, de nem tette.
Különben Csaba öcsém jólelkű, szüleit szerető, testvéreihez ragaszkodó gyerek volt, de „nem fért a bőrében”. Ő mindig – felnőttkorában is – azzal akart kitűnni, hogy bátor, nem fél a veszélyektől, belevág bármibe, amit el akar érni. Azonban a bátorsága vakmerőséggé fejlődött az évek folyamán. Már ’49-ben kevés hiányzott bebörtönzéséhez, mert részt vett egy politikai csoportosulásban. Végzete lett az 1970-es árvíz, amikor meggondolatlanul, de azért, hogy édesapánk születésnapjára (május 22.) hazaérjen, a villamos művek mestereként egy kábel áthozataláért a túlsó partról belement a Szamos áradó vizébe. Ekkor még csak 38 éves volt. Holttestét napok után találták meg Bethlen és Dés között.

Puskás Attila