Olyankor jobban fülelnek a kékszeműek, kihangosítják a beszélgetést, talán még kommentálják is. Mert egy-két új ötlet mindig jól fog, hiszen kell a változatosság, és szó ami szó, ezek az asszonyok jól főznek. Sajnos, nincsenek túl sokan, így hát nem végtelen az asztalra teendőik sora, de mindig kitalálnak valamit.
Ami ízletesnek ígérkezik, de legalábbis hallásra ínycsinklandónak tűnik. Igaz, így, ünnepek előtt nem érdemes nagyon fülelni, ezek az asszonyok ugyanazokat az étkeket készítik minden évben, ha elővesszük – mármint a kékszeműek – a megfelelő dossziét, hajszálpontosan megjósolhatjuk – mármint a kékszeműek –, X. megfigyelt egyén hogyan készíti karácsonyra a töltött káposztát, Y. megfigyelt egyén szilveszterre a húslevest. Meg hogy ekkortájt Z. ódzkodik a halkészítményektől, merthogy a hiedelem szerint következő évben elúszik a pénze, viszont előnyben részesíti a lencséből, általában az aprómagvas terményekből készült levest, ez esetben ugyanis anyagilag gyarapodás remélhető az új évben. Hogy ezek milyen babonásak tudnak lenni, szerencsére mi – mármint a kékszeműek – nem hiszünk az ilyesmikben, hiszen megmondta a pópa, csak az ő próféciáit higgyük el. Meg a Maricica ördögűző asszony jóslatait, de erről nem kell mindenkinek tudnia.
Ebben a „receptben” azonban valami kódolt üzenetnek kell lennie. Már eleve az gyanús, hogy a főzésről való beszélgetést a szerkesztői szobában kezdték, aztán – X. javaslatára – kimentek az általuk konyhának nevezett terembe folytatni a diskurzust. Azzal az állítólagos indokkal, hogy X. közben elszívna egy cigarettát. Amit most még megtehet, de már dolgoztunk azon – mármint a kékszeműek –, hogy többé ilyesfajta elködösítést ne művelhessenek el. S ha továbbra is füstölnek, majd jól rájuk küldjük a megfelelő szervet, hogy lecsapjanak rájuk, amint éppen. Ez a módszer mindig beválik, egy jó borsos bírsággal meg lehet szelidíteni őket. Ideig-óráig legalábbis.
Szóval a főzésnek álcázott párbeszéd. Szokványos módon indult, ahogy máskor is kezdik ezek az asszonyok a hasonló megbeszélést. Y.: olyan finomat ettünk tegnap. Mire az ugyancsak szokványos válasz X.-től: mit, te? Kelkáposztából krémlevest, válaszolja Y. Ekkor javasolja X., hogy menjenek át a másik terembe. Az ajtóból még tüntetően visszamegy telefonjáért, „mert mindig ilyenkor hívnak”. Persze, a telefon a mi – mármint a kékszeműek – szempontjából fontos közvetítő eszköz, bár nem az egyedüli. De erről nem kell mindenkinek tudnia.
A másik teremben öngyújtó kattanása, majd folytatják a „főzést”. Y.: igazából nem is tudtam, mit akarok készíteni a kelkáposztából, csak ott voltak azok a szép kis kerek zöld golyócskák (hoppá, hoppá!), egy egész tálnyi (ilyen könnyen nem vernek át bennünket – mármint a kékszeműeket –, raccsolós beszédhibával álcázni a tár szót átlátszó kísérlet), hát odatettem a lábosban zubogni az egészet. Aztán mikor főni kezdett, hirtelen (hirtelen? ez fölöttébb gyanús!) úgy döntöttem, nem főzeléket készítek, hanem krémlevest. Itt szakszerű elmondása következik annak, mi a különbség főzelék és leves, pláne krémleves között, úgy hisszük – mármint a kékszeműek –, nem elterelésként alkalmazott szövegrészként, hanem valamifajta jelnyelvi közlésként. Megfejtésén dolgozunk – mármint a kékszeműek –, bár az újságírók mondandóját nem könnyű dekódolni. Addig is, míg sikerül megértenünk őket – mármint nekünk, kékszeműeknek –, folytatjuk a megfigyelést, különös figyelemmel követve ezeknek az asszonyoknak a főzésről szóló beszélgetéseit.