Ami ízletesnek ígérkezik, de legalábbis hallásra ínycsinklandónak tűnik. Igaz, így, ünnepek előtt nem érdemes nagyon fülelni, ezek az asszonyok ugyanazokat az étkeket készítik minden évben, ha elővesszük – mármint a kékszeműek – a megfelelő dossziét, hajszálpontosan megjósolhatjuk – mármint a kékszeműek –, X. megfigyelt egyén hogyan készíti karácsonyra a töltött káposztát, Y. megfigyelt egyén szilveszterre a húslevest. Meg hogy ekkortájt Z. ódzkodik a halkészítményektől, merthogy a hiedelem szerint következő évben elúszik a pénze, viszont előnyben részesíti a lencséből, általában az aprómagvas terményekből készült levest, ez esetben ugyanis anyagilag gyarapodás remélhető az új évben. Hogy ezek milyen babonásak tudnak lenni, szerencsére mi – mármint a kékszeműek – nem hiszünk az ilyesmikben, hiszen megmondta a pópa, csak az ő próféciáit higgyük el. Meg a Maricica ördögűző asszony jóslatait, de erről nem kell mindenkinek tudnia.
Ebben a „receptben” azonban valami kódolt üzenetnek kell lennie. Már eleve az gyanús, hogy a főzésről való beszélgetést a szerkesztői szobában kezdték, aztán – X. javaslatára – kimentek az általuk konyhának nevezett terembe folytatni a diskurzust. Azzal az állítólagos indokkal, hogy X. közben elszívna egy cigarettát. Amit most még megtehet, de már dolgoztunk azon – mármint a kékszeműek –, hogy többé ilyesfajta elködösítést ne művelhessenek el. S ha továbbra is füstölnek, majd jól rájuk küldjük a megfelelő szervet, hogy lecsapjanak rájuk, amint éppen. Ez a módszer mindig beválik, egy jó borsos bírsággal meg lehet szelidíteni őket. Ideig-óráig legalábbis.
Szóval a főzésnek álcázott párbeszéd. Szokványos módon indult, ahogy máskor is kezdik ezek az asszonyok a hasonló megbeszélést. Y.: olyan finomat ettünk tegnap. Mire az ugyancsak szokványos válasz X.-től: mit, te? Kelkáposztából krémlevest, válaszolja Y. Ekkor javasolja X., hogy menjenek át a másik terembe. Az ajtóból még tüntetően visszamegy telefonjáért, „mert mindig ilyenkor hívnak”. Persze, a telefon a mi – mármint a kékszeműek – szempontjából fontos közvetítő eszköz, bár nem az egyedüli. De erről nem kell mindenkinek tudnia.
A másik teremben öngyújtó kattanása, majd folytatják a „főzést”. Y.: igazából nem is tudtam, mit akarok készíteni a kelkáposztából, csak ott voltak azok a szép kis kerek zöld golyócskák (hoppá, hoppá!), egy egész tálnyi (ilyen könnyen nem vernek át bennünket – mármint a kékszeműeket –, raccso­lós beszédhibával álcázni a tár szót átlátszó kísérlet), hát odatettem a lábosban zubogni az egészet. Aztán mikor főni kezdett, hirtelen (hirtelen? ez fölöttébb gyanús!) úgy döntöttem, nem főzeléket készítek, hanem krémlevest. Itt szakszerű elmondása következik annak, mi a különbség főzelék és leves, pláne krémleves között, úgy hisszük – mármint a kékszeműek –, nem elterelésként alkalmazott szövegrészként, hanem valamifajta jelnyelvi közlésként. Megfejtésén dolgozunk – mármint a kékszeműek –, bár az újságírók mondandóját nem könnyű dekódolni. Addig is, míg sikerül megértenünk őket – mármint nekünk, kékszeműeknek –, folytatjuk a megfigyelést, különös figyelemmel követve ezeknek az asszonyoknak a főzésről szóló beszélgetéseit.