Van egy falu Háromszék peremén, amely csendes magányban éli mindennapjait. Lakói, nagy többségében magyarok és néhány román család, nem szoktak ahhoz, hogy falujuk bekerüljön a híradásokba, hiszen általában nem történnek itt világraszóló dolgok. Advent harmadik vasárnapja sem hozott valami nagy szenzációt, csupán annyi történt, hogy miközben Bikfalva népe békében készült a karácsonyra, gonosz kezek belerondítottak adventi messiásvárásba.
Talán éppen akkor, amikor a templomban felhangzott a szeretetre buzdító ige, vagy amikor a békesség angyalának megjelenéséért szólt az ima, a gyűlölet is megmutatta hatalmát.
A falu bejáratánál úgy állt évek óta a faragott keretbe foglalt településjelző-tábla, mintha Isten is oda teremtette volna. Nem ártott senkinek, és neki sem ártott senki. És igen, mintha mosolygott is volna, vidáman köszöntötte a látogatót. Ez váltott szomorúságra akkor, amikor az ártó szándék megcsúfolta, fekete festékkel bemázolta. És ezzel együtt így lett nekünk is egy kicsit szomorúbb az idei adventünk. Joggal gondoljuk azt, hogy provokálnak bennünket. De akkor jó lenne, ha valóban provokációként élnénk is meg a történteket. Mire gondolok?
Az istentisztelet után szembesültem magam is a nemzeti közösségünk egésze ellen irányuló gyűlölet megnyilvánulásával, és a pillanatnyi düh, felháborodás után a sokszor helytelenül értelmezett jézusi tanítás jutott eszembe: „annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is”. Mert ez természetesen nem önfeladást jelent, nem azt jelenti, hogy felhívást kellene közzétenni: akkor már tessék lenni szíves a falu másik bejáratánál is lemázolni a táblát. Ha erre gondolunk, az a Megváltó szavainak teljes félreértése lenne. Ő szelíden csak arra biztat, ahogyan az idézett gondolat folytatásában is áll, hogy ne válaszoljunk a gyűlöletre a saját fegyverével, mert ezáltal már mi is a gonosz szolgálatába állunk, hanem inkább imádkozzunk azokért is, akik gyilkos indulattal vannak felénk. Nem kell őket megdicsérnünk érte, nem kell elfogadnunk tetteiket, még kevésbé azonosulnunk azokkal. Semmi nem változtat azon a tényen, amelyet szintén ki kell mondani, hogy hitvány emberek aljas cselekedetének lehetünk tanúi. De attól még kérhetjük az Istent, főleg ha hűségesek akarunk lenni a karácsonyi Gyermekhez, hogy éreztesse meg velük is szeretetének és békéjének melegségét, amely képes felolvasztani az emberi szívben a gyűlölet jéghegyeit. Az imádságnak ilyen csodás ereje van, adjunk hát esélyt az isteni csoda bekövetkeztének.
Ezért mondom, hogy a magunk számára tekintsük tényleg provokációnak azt, ami történt. Karácsonyi ünneplésünkben legyen kihívás számunkra abban az értelemben, hogy oda tudjuk-e fordítani a másik arcunkat is, mert ez egyben fokmérője is annak, mennyire értettük meg azt, hogy mit adott nekünk és értünk az Isten a betlehemi gyermekben.
És mindaz, ami csúfságul megesett rajtunk, azon sem változtat, hogy Bikfalva idén is úgy ünnepel, mint eddig. Mert nem engedjük, hogy a gonosz szándék éket verjen egy faluközösség tagjai közé. Karácsony este együtt leszünk a templomban, eljönnek szüleikkel együtt azok a román gyermekek is, akik már most a református vallásórákon lázasan készülnek a karácsonyi ünnepélyre. Eljön az angyal Csongornak és Ionuțnak, Zsombinak és Alexnek, és valósággá lesznek a költő szavai: „Az én kedves kis falumban a Messiás boldogságot szokott hozni”. Adventi szomorúságunk így lesz karácsonyi örömmé, s talán a faluszéli táblát is láthatjuk még egyszer mosolyogva ránk köszönni.
Sánta Imre
bikfalvi református lelkipásztor
