Hetekkel ezelőtt már megegyeztünk Vencellel, hogy meglátogatjuk szüleink sírját, majd onnan a Bekecs fenyvesei felé kanyarodunk, ahol gyermekkorunkban – az ártatlan hatvanas években – az angyalok szállását sejtettük. Innen hozták ugyanis a falunkba minden évben a legszebb karácsonyfákat, de – hogy, hogy nem – a gyerekek előtt sosem pattant ki a titok. Karácsony estéjén egyszer csak váratlanul ott pompázott a tisztaszobában a díszes fa, alatta az ajándékokkal: keksz, dió, alma, ceruza, radírgumi, esetleg csokoládé és narancs.
A karácsony a békesség, a családi együttlét és az ajándékozás ünnepe. Lélekben erre készített fel advent. Az ajándékokat fehér lepelben szárnyaló angyalok hozták, akik rejtélyes módon ismerték a szülők, nagyszülők éves mérlegét a gyermekük, unokájuk magaviseletéről. Furcsálltam, hogy minden füllentésemről tudnak, és fejben tartják csínytevéseimet, amelyeket én már rég elfelejtettem. Emlékeztették szüleimet a rossz jegyeimre, az ágyam mögé csúszott, megpenészedett tízórais csomagjaimra, a megsántult gyöngytyúkunkra, az árokba szórt keserű pirulákra. A penicillintablettára, erre a lenyelhetetlen „fejgombra”.
Vencel a fokosát váratlanul előrelendítette, és a hegy alatt lépcsőzetesen ereszkedő, változatos domborzatú határ felé mutatott. „Látod, ugye, amott Pázsintszeget, ahonnan a patak forrása indul? Na, és a kopár Hallgató- dombot, távolabb meg az agyagos, omladozó Suvadozást? Nagyapám szerint adventkor arra tanyáznak az angyalok, távol a falu kíváncsi ezernyi szempárjától.”
Szinte megrészegültem a falu határneveinek poézisétől. És Vencel csak sorolta tovább hosszú perceken át. Menet közben Nyárostető alól már az Ördöngös-tó környéke tűnt fel a szemhatáron. Emlékszem, hogy nagyapámnak arrafelé is volt kétholdnyi kaszálója, de a fű mindig lábon hervadt el halottak napjára. A közeli mocsaras, zsombékos, sással benőtt terület Belzebub tanyája – így a falu szája –, még az angyalok sem szárnyalnak arrafelé. Mintha az elszaporodó vaddisznók és vérmedvék is elkerülnék a tág határ ama részét.
Székelyföldön az a mondás járta: addig boldog a gyermek, amíg hisz az angyal létezésében. Az angyalvárás külön varázsa a régóta várt karácsonyi napoknak. Karizmatikus égi lények ők, akárcsak december hatodikán előreküldött külügyminiszterük, a Mikulás. Őkelme is mindent tudott az aprónép csínytevéseiről, s megesett, hogy kevesebb ajándékot hozott, mint előző évben. Mégis megértő volt többnyire, beérte a szülőknek tett vége-nincs fogadalmakkal. Az angyalok viszont szigorúbbak voltak: elvárták, hogy karácsony estéjén minden család a templomba menjen – az édesanyák kivételével. Büszke voltam, hogy a konfirmandus süvölvények számára fenntartott karzatról nézhettem az elöl ülő presbiterek között a két világháborút is megjárt nagyapót ünnepi székely harisnyájában. Olykor mintha csak az öregnek magyarázta volna Isten igéjét Lőrincz András nagytiszteletű lelkipásztorunk. A mi gyerekeink már kevésbé voltak áhítatosak; egyikük már igen korán azt firtatta, hogy hány kilométerre van a földtől a mennyország, a másik meg azt hajtogatta, hogy az özönvíz házi áldás volt a cápáknak.
A bükkerdő avarján átgázolva kora délutánra el is értük a fenyőerdő szélét. Papaszálványa és Rakottyás határán körbejártuk a tisztást, ahol a nyáron medve ölt meg egy sóváradi embert. Két évvel korábban négy mérfölddel odébb egy marhapásztort marcangolt halálra a muszkák kabalája. Sokan kószálnak errefelé a rendszerváltás óta, jóval többen, mint azelőtt. Hogyne, hiszen durrantgató nyugati pénzeszsákok számára tenyésztik őket valutáért! Némelyikük malac után kajtatva betéved a porták hátsó udvarára. „Még élt édesanyád, amikor úgy szürkülettájt az almáskertetekbe is bemasírozott egy kifejlett példány – mondja némi vádló színezettel a hangjában Venci. – De mire odaszaladtam, a mackó elcaplatott, törött kerítést hagyva maga után. Csak végszükség esetén szabad lepuffantani őket, és még így es igazolni kell magunkat. Az embernek muszáj éjszakákon át őrizni a semeredett kukoricást, a vékonyka termést a vaddisznócsordáktól.”
Még napvilág értünk fel a Bekecs-tető kilátójához. Messze délnyugaton rendületlenül kanyargott a szürkéskék Küküllő, míg tőlünk északnyugatra fehér füstöt pingáltak az égre a Nyárád mente kéményei. Keleten a pompás fekvésű fürdőváros könyökölt kitartóan a Kelemen-havasokra. Körös-körül a fehér templomtornyok mint élesre hegyezett ceruzák magasodtak a völgyekben – mintha ők is az angyaloknak készülnének írni.
Mert azok bizony itt vannak valahol! Érezzük közelségüket, ők garantálják az autonómiánkat. Segítőkészek. Megbízhatóbbak, jellemesebbek, mint az Olümposz ambróziát kortyolgató, furfangos istenei, élükön a tolvaj Hermésszel.
A kilátó tetején az ökörnyálat fújdogáló, egyre hűvösebb szélben számolgatom, hány nap is van még karácsonyig. Addigra már hó borít mindent, de őrangyalaink végre szárnyra kelnek. Hirtelen a nagybeteg Deák Ferenc szavai jutnak eszembe: „Az elhagyatottság keserű állapot, mely a korral nem fogy, de súlyosodik. Ha nincs, kit az ember szívéből szeressen, ha nincs, kinek életét, munkásságát, érzelmeit szentelje; ha nincs életcélja: rideg az élet, megdermed a szív, s a gond, mit megosztani nem lehet, kétszeresen súlyos.”
Advent és karácsony figyelmeztessen a mi közös bölcsünk szavaira.