1541 augusztusában, nem sokkal azután, hogy a Fráter György, Török Bálint és Petrovics Péter vezette védősereg vissza­verte a Budát ostromló Roggendorf generálist a város alól, megérkezett I. Szulejmán (ur. 1520–1566) hatalmas serege, melyet maga az oszmán uralkodó vezetett. Ismeretes, hogy augusztus 29-én a szultán találkozóra hívta táborába a Szapolyai-párti magyar nemesek küldöttségét, és a látogatás alatt janicsárjaival csellel hatalmába kerítette Buda várát, ezzel pedig végérvényesen három részre szakította az országot. Szulejmán sátrában aztán megszületett a keleti magyar királyság, mely Szapolyai János (ur. 1526–1540) király fia, János Zsigmond (választott királyként ur. 1540–1570) nagykorúságáig – évi tízezer arany adó fejében – Izabella királyné és Fráter György kincstartó irányítása alá került.
Az újabb tragédia, Buda elvesztése súlyos teherként nehezedett György barát lelkére, aki vélhetően már a lippai Szapolyai-uradalomban, majd Gyulafehérváron az Izabellának átadott püspöki palotában is arról elmélkedett, miként tehetné jóvá az elkövetett hibát. A megoldás év végére született meg a püspök fejében, amikor is követet küldött Ferdinándhoz azzal az üzenettel, hogy hajlandó tárgyalni a keleti országrész átadásáról, a hódoltságon kívül eső területek egyesítéséről.
A király követe, Serédy Gáspár és a formálisan Izabella nevében tárgyaló György barát 1541. december 29-én egyezett meg Gyalu várában, titkos szerződésük pedig igen egyszerű feltételeket tartalmazott. A püspök – azon túl, hogy a szepességi Szapolyai-birtokok visszaadásával biztosítani akarta az özvegy királyné és János Zsigmond egzisztenciáját – Buda várának visszafoglalását kérte a keleti királyság és a Szent Korona átadásáért cserébe, ami világosan tükrözte Fráter György szándékait, tudniillik rá akarta kényszeríteni a Habsburgokat arra, hogy minél nagyobb erőt fordítsanak Magyarország felszabadítására, azon ígéret beváltására, amelyet Ferdinánd a koronázáskor tett. Ez a feltétel a Porta alá tartozó keleti országrész számára ugyanakkor abszolút kockázatmentes volt, hiszen bárhogy is alakult a Habsburgok vállalkozásának sorsa, Szulejmán bosszúja minden bizonnyal elkerülte Erdélyt és a Partiumot. Fráter György tehát a gyalui egyezménnyel a lehető legokosabban cselekedett, ugyanis azzal teljes mértékben kihasználta a keleti királyság számára kínálkozó mozgásteret.
A barát végül sikerrel is járt, az országegyesítés lehetősége ugyanis elég vonzó volt ahhoz, hogy 1542-ben Ferdinánd hadjáratot indítson a török ellen, sőt, a dinasztia terjeszkedésének esélye még V. Károlyt (ur. 1519–1556) is arra sarkallta, hogy segédcsapatokat küldjön öccsének. Más kérdés, hogy az 1542-ben, II. Joachim brandenburgi választófejedelem (ur. 1535–1571) vezetésével meginduló hadi vállalkozás még a gyengén erődített Pest falaival sem tudott megbirkózni, miközben a keresztény katonák az út nagy részét dorbézolással és a hadipénztár felélésével töltötték. A gyalui egyezmény megkötése ellenére Szulejmán bosszú­ja később elkerülte Erdélyt, Fráter György viszont hasznos tapasztalatokat szűrt le az 1542. év eseményeiből, jelesül, hogy a Habsburgok nem rendelkeznek elég erővel Magyarország egyesítéséhez.
Ez a felismerés arra sarkallta a püspököt, hogy – miután elnyerte a rendektől a kormányzói jogkört – hozzálásson az önálló keleti királyság intézményeinek megszervezéséhez, melyek a későbbi Erdélyi Fejedelemség magját képezték. Jóllehet 1542 után megalázó vereségek következtek Ferdinánd számára a magyar végeken, 1547-ben Drinápolyban pedig hasonlóan szégyenteljes békére kényszerült a Portával, egy évtizeddel később Fráter György újra megpróbálkozott az ország egyesítésével, ami közvetett módon az életébe került.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)