– Sok mindenről maradhat emlékezetes a 2015-ös esztendő. Önben milyen emlék munkál a leginkább?
– Inkább egy állapot, amely idén új dimenziót kapott. Nemrég a kezembe került egy interjú, amelyet a Neue Züricher Zeitung készített velem az 1990-es évek elején. Abban megkockáztattam a kijelentést, miszerint körülbelül huszonöt év kellene, hogy Románia megfelelően felkészüljön az uniós csatlakozásra. De azt is megfogalmaztam: mégis hamarabb sort kellene keríteni rá, mivel a csatlakozás felgyorsíthatja a demokratizálási folyamatot. Ma igazolva érzem akkori meglátásomat, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora vérveszteséget okoz a népesség és fiatalság esetében a közös európai házba való beköltözés. A kérdés a migránsprobléma előtérbe kerülésével élesedik igazán: miről is szól a jövendő életünk? Egyre egyértelműbb, hogy biológiai-fizikai jelenlét nélkül semmiféle jövőnk nem lehet. Azzal, hogy Nyugat-Európa eldöntötte, nem vállal közvetlen, gyerekkel járó „bonyodalmakat” feltételező áldozatot a közös európai jövő megteremtésében, egy újfajta hedonista életforma mellett tette le a voksát, amelyben nincs helye két-három gyermeknek. A megszokott életszínvonal biztosításához viszont fiatal, aktív munkás kézre van szükség, és ezt a nyugati világ a piacról akarja biztosítani magának, be akar vásárolni. Ebben a csatában mi vagyunk a nagy vesztesek, mivel a mi gyerekeinket csábítja el. A kérdés: nekünk mi marad?
– Miközben mindenkinek csak egy élete van, bizonyos mértékig bennünket, a közösséget is minősít, ha el tudják vinni őket.
– Épp ezért püspöki tevékenységem egyik legfontosabb törekvése a közösségi lét fenntartása és megszervezése. A nevelés, az ifjúsággal való törődés abban csúcsosodik ki, hogy életképes ellensúlyokat állítsunk szembe a hedonista világgal. Hogy a közösségi élmények, örömök képesek legyenek kompenzálni bizonyos anyagi természetű javakat. Mindenekelőtt képes-e a család megfelelő szeretetközösséget, fészket biztosítani? Hasonlóképpen az iskolában, egyházban: képesek vagyunk-e őket úgy szeretni és összetartani, hogy valahová tartozónak érezzék magukat, biztonságot, védelmet érezzenek benne, itt találják meg a barátaikat, a szerelmeiket. Ezek az alapvető kihívások.
– Miközben fogynak a gyülekezetek is. Hol érzékel nagyobb veszélyt: falvakon vagy városon?
– Ha a falvak és a városok kérdését elemezgetjük, akkor a vidék tekintetében vagyok kevésbé optimista. Annak idején egy ezerlelkes erdélyi falu birtokában lévő kétezer hektár megműveléséhez szükséges valamennyi dolgos kézre szükség volt, és ők, ez a kultúra alakította ki az iskolát, a templomot, a közösségi tereket is. Ma viszont tíz jó műszaki felszereltséggel rendelkező gazda képes megművelni azt a kétezer hektárt, már nincs szükség ezer kicsi kézre, s elsősorban ez okozza a tömeges elvándorlást. Világosan látszik az urbánus körök fokozatos kialakulása. Azok a falvak megmenekülhetnek, ahol az infrastruktúra lehetővé teszi, hogy 50 kilométeres körzetben el lehessen jutni a munkahelyre, a többiek viszont eltűnésre vannak ítélve. Bármennyire is fájdalmas, ezzel szembe kell néznünk. Különösen aktuális kérdés: felkészültek vagyunk-e ezeknek az urbánus köröknek a megszervezésére és fenntartására? Ma még azt látjuk, hogy a fiataljaink nem a falvakból, a városokból tűnnek el. Az előbbieket könnyebben számon tartjuk egy százötven lelkes gyülekezetben. De mi lesz velük, amikor kilépnek onnan, s olyan helyre kerülnek, ahol már nem ők lesznek többségben. Teljesen újra kell gondolnunk az egyházi élet megszervezését, ha érdemi dolgokat akarunk kezdeni ezzel a megfogyatkozott népességű gyülekezettel.
– Ez a tömbmagyarságra is érvényes diagnózis?
– Nem feltétlenül, Székelyföldnek akár szerencséje is lehet, hiszen a városok elérhető távolságra vannak. Két nagy problémát azonban itt is azonosíthatunk: az egyik az infrastruktúra, a másik pedig a városok gazdasági vonzereje, ami a vidékről érkező fiatal számára ajánlatot jelenthet. Ebben a hálózatban a város éltetheti tovább a falut is. Püspöki mandátumom felénél tartok, a három év alatt a helyzetfelmérést, a gyülekezetek életképességének feltérképezését tekintettem az egyik legfontosabb feladatomnak. Nekünk most folyamatosan az erre az állapotra szabott megoldásokat kell keresnünk. Ellenkező esetben történelmi múlttá válunk, nem marad más számunkra, mint rögzíteni mindazt, ami megtörténik. Az egyház feladata azonban nem ez, a prófétai szolgálat a jövőre nyíló ablak kitárását jelenti.
– A szórvány viszont egészen másfajta átélést és felelősséget feltételez…
– Kétségtelenül. Püspöki vizitációim során a magam számára is meglepő szépségeket és gazdagságot fedeztem fel – például abban az értelemben, hogy két, ugyanabban a régióban fekvő falu sem „érthető” anélkül, hogy vissza ne forgassuk a történetüket. A lelkészeknek sokszor mondom, minél több élettörténetet hallgassanak meg a faluban, hiszen nagyon sok mély dolog kerül ily módon a felszínre. Azt természetesen látjuk, észleljük, milyen tragikus mértékű a beolvadás azokon a településeken, amelyeken már nincs iskola. Sok helyen a magyar nyelvű istentiszteletről kijövő emberek a templom előtt már románul szólnak egymáshoz. Meg is kérdeztem: akkor nem értettek semmit abból, ami a szószéken elhangzott? Fejcsóválás volt a válasz. Románul kellene tartanunk az istentiszteletet? – érdeklődtem tovább. Erre már határozott nem volt a válasz: a magyar nyelv számukra szent, abban nőttek fel, hogy az egyház nyelve magyar. Valahol azzal a középkori állapottal párhuzamos a jelenség, amikor a liturgia még sokáig latinul zajlott, a hétköznapokban viszont már nem használták az emberek. A beolvadás, a fogyás mértékéből azonban pontosan ki lehet számolni, ezeken a településeken mikor van vége a református egyháznak. Az erdélyi magyarság nincs már abban az expanziós állapotban, demográfiai lendületben, ami lehetővé tette a kirajzást.
– Ennyire végesnek tekintett történetben milyen tervezés, vízió lehetséges még?
– Ami lehetséges és kötelező: ha nincs is már magyar iskola, az egyháznak meg kell szerveznie a délutáni oktatást. A csángósodás állapota ez, de a Moldvában tapasztalható ellenszél nélkül, itt senki sem akadályozza ezeknek a foglalkozásoknak a megszervezését a parókia egyik szobájában vagy az imateremben. Az After School program keretében természetesen a román nyelvű iskolából hazahozott házi feladatok elkészítésében is segíteni kell a gyerekeknek, viszont a korrepetálás, a játék közben megtanulhatja, milyen közösséghez is tartozik. Van tehát, mit tenni még egy ilyen véges történetben is. Sőt, annak tudatában is, hogy ma már Magyarország határain kívül a Kárpát-medencében csak 1500 olyan település van, ahol a magyarság relatív többségben él. Az urbánus körök megjelenésével azonban ezek is veszélybe kerülhetnek. A szórványmentő programok, a kollégiumok segíthetnek e tekintetben, de ez a törekvés sok esetben – és talán érthető módon is – szülői ellenállásba ütközik. A „gyöngyhalászat” ötletét pedig pillanatig sem tudjuk támogatni, a kollégiumoknak befutható távolságokra kell lenniük, ahonnan legalább hétvégére hazamehetnek a családhoz a gyerekek. Csakis ilyen módon tudunk segíteni a gyerek azt célzó felkészítésében, hogy megőrizhesse kettős identitását, a magyar nyelvet pedig ne felejtse el.
– Egy év telt el a Mikó-ügyben hozott ítélet óta. Milyen mértékben befolyásolta a lelkészek, a gyülekezetek morálját az egyházat elmarasztaló döntés?
– Egyetlen példával szeretném megvilágítani a helyzetet. Augusztus végén beállított hozzám a püspökség jogtanácsosa, egy fiatalasszony, aki bejelentette: kilép, nem bírja tovább. Mit nem bír tovább, Emőke, ennyire kibírhatatlan főnöke lennék? – kérdeztem vissza. Nem, válaszolta, amióta elítélték az elődömet, Marosán Tamást, se éjjelem, se nappalom. Én is ugyanolyan meggyőződéssel és jóhiszeműséggel írok alá dokumentumokat, akárcsak ő, és nem érzem magam biztonságban, tette hozzá. Beigazolódott, amit sejtettünk: az ítélet megfélemlítette az erdélyi magyar társadalmat. Sokakban megtört a fejlődésbe, az előrelépésbe vetett hit. A vádat ugyanis egy év távlatából is változatlanul súlyosnak tartom. Egy közösség lopással, csalással való megbélyegzése elviselhetetlen. Hatalmas morális ütést kaptunk, amelyből magam is nagyon nehezen tudok felállni. Az egész év során azon tépelődtem: vajon le kell hajtanom, az egész közösségnek le kell hajtania a fejét? És az a balsejtelmünk is beigazolódott, miszerint az csak a kezdet volt. Azóta kikezdték a katolikus egyházat is, nálunk pedig régen megítélt visszaszolgáltatások iratcsomóját kérték vissza, úgymond revideálásra. A módszertan világos: semmit nem ismernek el, ami jogutódlás, névváltozás tekintetében nem 21. századi bejegyzés. Ezzel pedig az ötszáz éves református vagy ezeréves katolikus történelmet nullázzák le.
– A világméretű migránsválság az egyházakat is új kihívások elé állítja. Az európai protestáns egyházak és annak részeként az erdélyi református püspökség hogyan kezeli ezt a precedens nélküli feladatot?
– A bevándorlási helyzet minden korábbinál élesebben veti fel a vallások, felekezetek, kultúrák együttélésének kérdését. És ebben már nincs felekezeti különbség, itt egységesen a keresztény kultúra védelme kerül az előtérbe. Ha pedig egy országban – mint például Romániában – számszerűsítve, az állami támogatások csökkentésével is jelzik, hogy a felekezetek és az általuk létrehozott épített örökségi emlékek nem jelentenek értéket, akkor majd másnak jelentenek azt. Mert a vallás, a hitélet kérdése mindig is betöltendő űrként tátong az emberi társadalomban. Ezt a kérdést sürgősen és alaposan át kellene gondolniuk a politikai és egyházi vezetőknek. Egyelőre azonban szándékot, késztetést sem érzek, az Európa nagy részére jellemző liberális gondolkodás az uralkodó, amely a magánélet szférájába nyomja vissza a vallásgyakorlást. De mi lesz helyette? Mert ma csak Európa műveli ezt, a világ többi részén erős identitásépítés és őrzés zajlik.

Kató Béla
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díja (2012).