Nincs szebb és áldottabb pillanat életünkben, mint amikor magunk mellett érezzük családtagjainkat, barátainkat, és bizalommal teli lélekkel közös örömeinkről, sikereinkről vagy épp gondjainkról tudunk őszintén beszélni. Örömteli tiszta érzés van szívemben, hogy a nehézséggel és megpróbáltatással teljes esztendő napjai után, őszinte érzéssel és bizalommal fogalmazhatom meg jókívánságaimat gyülekezeteink, híveink és minden jóérzésű embertárs felé.
Az elmúlt esztendő eseményei arról győztek meg, hogy sokunkban a jó szándék lakozott, hogy egyházunkért, közösségünkért szívvel-lélekkel tudtunk dolgozni. Lelkészeink és híveink feladatukat, munkájukat igyekeztek lelkiismeretesen elvégezni, magyar unitárius anyaszentegyházunkat tovább gyarapítani szellemi és anyagi értékekkel. Messzire szakadt híveinkkel és a világ unitárius közösségeivel is igyekeztünk a testvéri kapcsolatokat ápolni, az egymásra figyelést erősíteni.
Az eredmények és sikerek mellett azonban voltak nehézségek, megpróbáltatások is, bár a sok egymásnak feszülő személyi érdek nem uralta el annyira közösségi életünket, hogy szem elől tévesszük a közös célt: valláserkölcsi közösségünk megtartását és erősítését. Egyetemes unitárius kincsünk a jézusi evangéliumban gyökerező összetartozás, testvériség. Csak úgy tudunk tovább élni, dolgozni és gyarapodni, ha egymás mellett meg tudunk maradni, és a szó igaz értelmében egymás terhét felelősségteljesen hordozzuk. Hiszem és azért imádkozom, hogy Isten gondviselő szeretete adjon bölcsességet, hogy az egymásnak feszülő véleménykülönbségek között megtaláljuk az egyetértést, azt a közös utat, melyen együtt tovább tudunk haladni. Ehhez semmi más nem kell, csak az Isten- és emberszolgálat alázatos felvállalása. Jézus tanításának kell felerősödnie lelkünkben: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29/b). Újév reggelén ezért imádkozom és imádkozunk. Az örökkévaló egy igaz Istenünk segítsen megtalálni a közös utat, és adjon erőt az evangélium szellemében, hogy munkásai tudjunk maradni a szolgáló szeretetnek.
Évezredek távolából szól felénk a zsoltáríró üzenete az új év első reggelén „Most azért mit reméljek, oh Uram!?” (Zsolt 39,8). Mennyi gond és bizonytalanság között vergődünk egyénileg és közösségileg! A gazdasági, pénzügyi gondok mellett súlyosbodik a szellemi és lelki válság, melynek jelei naponta tapasztalhatóak. A rossz értelemben vett versengés és irigység behálózta sokunk szívét. Meglazultak a családi, rokoni, nemzeti együvé tartozás kötelékei. Sokan tesszük fel magunknak vagy a mellettünk élőnek a zsoltáros kérdést. Ilyen körülmények között mit remélhet az ember?
A megtisztuláshoz és tisztánlátáshoz szükséges, hogy az önvizsgálat megtörténjen. Isten jelenvalóságát érezve bátran szembe kell néznünk magunkkal és a múlt viselt dolgaival. Csak így várhatjuk, hogy embertársainkkal való kapcsolataink rendeződjenek. Meg kell vallanunk, hogy nem mindig vezéreltek jézusi gondolatok. Őszintén el kell mondanunk, hogy hívő emberként gyarló vágyak uralták szívünket, és cselekedeteinket sokszor ezek irányították. Önös érdekek, konok makacsságok, hatalmi vágy és önzés gördített akadályt elénk nap mint nap, vagy a reményvesztett emberek, a szótlan közömbösségbe zárt életek falába ütköztünk. Azt tapasztaltuk, hogy az életharc, a fennmaradás és megmaradás küzdelmében sokszor egyedül maradt az Istenben bízó ember. Az eredménytelenséget, az egy helyben való topogást látva fakadt fel bennünk is a kérdés: mit reméljek, mit reméljünk, oh Isten!?
Az élő hittel megáldott Isten gyermeke, az ember nem adja, nem adhatja fel a harcot. A hívő ember szívében a remény nem halhat meg. Nem keríthet hatalmába a beletörődés, nem béníthat meg a tehetetlenség. Meg kell találnunk a megoldást! Ezt pedig csak együtt tudjuk megtalálni, ha mind, együtt, feltétlen hittel és szolgáló szeretettel jézusi tanítványoknak valljuk magunkat. Szívünk szeretetét, értelmünk világosságát és a bennünk lakozó jóságot összetéve, egymás mellé illesztjük azt, ami mindenki számára jó, szép és igaz.
Újév reggelén vallom, hogy erőt kell vennünk magunkon. Nagyobb buzgósággal kell munkálkodnunk feladataink teljesítésében, a szív melegségével és bizalommal fordulva egymás felé. Mindennapi cselekedeteink tegyenek bizonyságot az evangélium kisugárzó erejéről, mert a reménykedő ember Isten jelenlétét igazolja a világban. Ha újév reggelén a zsoltáros költő kérdése hangzik el ajkunkról, akkor az apostol tanítása szerint adjuk meg a feleletet: „azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk, aki minden embernek megtartója…” (1Tim 4,10). Az élő Isten szeretetének tudatában akarunk tovább dolgozni, aki nemcsak megteremtett, hanem elhívott, hogy a szeretet munkásaiként munkatársai legyünk. Nekünk az a feladatunk, hogy erről az élő Istenről, aki minden benne bízni tudó embernek gondviselő Atyja, valljunk hittel és cselekedettel. Életünknek igazolnia kell, hogy nem az önzés, nemcsak a magunkkal való törődés irányít, hanem a szolgáló szeretet, hiszen így leszünk fontosak és értékesek egymásnak és Istenünknek.
A szeretetnek és áldásnak egy örök igaz Istene vezessen bennünket az új évben és segítse nemzeti közösségünkért, egyházunkért, szeretteinkért végzett közös, áldozatos munkánkat. Áldja és szentelje meg Belé vetett hitünket, reménységünket. Adjon népünknek, egyházunk minden tagjának és minden békeszerető embernek áldott új évet!

Ft. Bálint Benczédi Ferenc