– Úgy kezdődött, hogy 1996 őszén Debrecenben voltam nővéremnél, és az úton hazafelé több liter üdítőt megittam, mégis folyamatosan szomjas voltam. Ahol vonatot váltottunk, ott is leszálltam, hogy valamit vásároljak, egyfolytában innom kellett. Bár egész éjjel aludtam a  vonaton, mégis fáradt voltam, itthon is aludnom kellett. A szüleimnek gyanús volt a túlzott folyadékigényem, fáradékonyságom, orvoshoz küldtek. Kiderült, 22-es volt a vércukorszintem, nagyon kötekedő lettem, annak ellenére, hogy szépen szóltak hozzám, idegesen válaszoltam. Egyből beutaltak  a kórházba, ott kimondták a diagnózist, hogy cukorbeteg vagyok. Addig erről a betegségről nem is hallottam. Nem tudtam felfogni, hogy nem fáj semmi és mégis beteg vagyok. Szüleim reakciójáról csak annyira emlékszem, hogy sírtak.
– Hogyan tudtad feldolgozni magadban, hogy bár néhány nap után kiengedtek a kórházból, ez nem azt jelenti, hogy meggyógyultál, sőt, életed végéig inzulinfüggő vagy?
– Nagyon féltem az injekciós tűtől, és amikor azt mondták, hogy akkor engednek haza, amikor már én adom be magamnak az inzulint, megrémültem, hogy örökre ott maradok a kórházban, vagy hogy jutok el oda, hogy magamat injekciózzam. Végül utolsó reggel vettem a bátorságot, mert nagyon haza akartam menni, és beadtam az inzulint. Kétszer kellett bizonyítanom, hogy erre képes vagyok. Hát ez borzasztó volt.
Amikor a kórházból kiengedtek, kaptam egy listát, hogy miből mennyit szabad ennem. Nagyon rosszulesett, amikor az orvos azt mondta, hogy naponta tizennyolc deka kenyeret fogyaszthatok. Ez igen kevésnek tűnt, el sem tudtam képzelni, hogy lehet ezt betartani, de nem volt más választásom. Akkor még nem volt vércukormérőm, havonta egyszer megmérte az orvos. Szigorúan betartottam a napi szénhidrátmennyiséget, és fecskendeztem az inzulint, azt az adagot, amit beállítottak a kórházban.
Sorstársak és barátok
Öcsi visszahúzódó lett, kerülte a társaságot, nehezen birkózott meg a gondolattal, hogy az inzulin örök társa marad. Az igazi változást egy magyarországi diabéteszkonferencia hozta, amelyen azzal szembesült, hogy nincs egyedül ezzel a betegséggel, sokat tanult az előadásokból, és barátokat szerzett. A gyulai rendezvényen ismerte meg Sidó Zitát, Szórádi Csabát és Gyurka Csabát, ők voltak az első cukorbeteg ismerősei Háromszéken, később együtt alapították a Kovászna Megyei Cukorbeteg Gyermekek és Fiatalok Egyesületét. Az ő barátságuk sokat segített abban, hogy elfogadja a helyzetét.
– Két év kellett ahhoz, hogy teljesen elfogadjam. Úgy tartom, inkább legyek cukorbeteg, mint valami egyéb betegségben szenvedjek. Ez olyanfajta kór, amellyel lehet élni, tudni kell élni. Ez nem fáj, de oda kell figyelni.
– Előfordult-e, hogy azért nem hívtak meg a barátok például egy hegyi túrára, mert féltek, hogy esetleg rosszul leszel? Hogy viszonyultak a körülötted lévő lányok?
– Olyan barátaim voltak és vannak, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. És ez nagyon jóleső érzés. Igaz, egy ideig kerültem a társaságot. Az első két év nagyon nehéz volt. Amikor kezdtek bejönni a vércukorszintmérők, kezdtünk egy kicsit fellazulni. 1998-ban kaptam Magyarországról egy gépet, az még olyan tesztcsíkokkal működött, amelyek elszíneződtek és az adott szín jelezte, hogy milyen határértékek között van éppen a vércukorszint. A debreceni Szalóki Zoltánnak köszönhetően évekig jártunk az általuk szervezett diabétesztáborokba, nagyon sokat tanultunk tőlük, és ők láttak el tesztcsíkokkal, majd segítségükkel vásároltuk kedvező áron a vércukorszintmérőt. Csak ezután ittam meg az első sört, addig nem mertem, mert nem tudtam mérni a cukorszintet. Nagyon sokat jelentett, hogy már ellenőrizhettük magunkat. Egyszer azt mondtam az orvosnak, aszerint fogom adni magamnak az inzulint, amennyit eszem. Fél évig nem szólt hozzám. Amikor meglátta, hogy jó a változás, akkor elfogadta. Igaz, ebben az időben jöttek be az új típusú inzulinok, ez is sokat jelentett. Korábban evés előtt egy órával be kellett adni az inzulint, várni kellett és enni, ha éhes voltam, ha nem.
Saját magam orvosa
Én is követek el hibákat. Egyszer felcseréltem a rapid inzulint a hosszan felszívódóval, vagyis késő este is rapidot adtam lassú helyett, és kómába estem. Csak a mentőre emlékszem, és arra, hogy glükózt adnak nekem.  Akkor még nem tudtam, hogy mitől esett le a vércukorszintem, csak másnap vettem észre a tévedést, amikor már másodszor is rapidot adtam lassan felszívódó inzulin helyett. Ildikónak nem szóltam, hogy ne ijedjen meg, beültem az autóba, és elmentem az első üzletig, megvettem két házi csokoládét és egy félliteres cukros üdítőt, ezektől helyrejöttem. De olyan is volt már, hogy nagyon kifáradtam, annyira leesett a vércukorszintem, hogy glukagont kellett adnom magamnak.
– Mikor és hogy ismerkedtetek meg Ildikóval? Hogy viszonyult, amikor megtudta, hogy cukorbeteg vagy?
– 2003-ban ismerkedtünk meg. Megállítottam az úton, mert megtetszett nekem, és már a második találkozáson elmondtam, hogy cukorbeteg vagyok.
Ildikó: – Nem tudtam addig semmit a cukorbetegségről, de teljesen természetesen fogadtam. Később olvastam róla, de nem befolyásolt. Láttam, ha odafigyel, akkor nincs gond. Persze megijedtem, amikor a súlyos hipoglikémiás esetei voltak. Azt vallom, ha már valaki valamilyen beteg kell hogy legyen, akkor a diabétesz az, amellyel lehet élni. És ha betart mindent, akkor szövődménymentesen élhet.
– Vannak-e vitáitok ezen a témán, beszéltek-e erről a hétköznapokban, vagy csak akkor, ha valami baj van?
Öcsi: – Előfordul, hogy össze­szólalkozunk, főként akkor, amikor nagyon sietek, és elhanyagolom az étkezést.
Ildikó: – A rendszeresség fontos. Amikor Öcsit megismertem, mintabeteg volt: napi három étkezés, semmi uzsonna, tízórai. Reggel hétkor reggelizett, kettőkor ebédelt, este hétkor vacsorázott. Ez a rend némileg felborult, de felgyorsult minden. Az ellenben jó, hogy most is odafigyel. Ritkán szólnom kell, hogy mérjen vércukrot, mert észreveszem, hogy nincs minden rendben. Volt egy időszak, hogy nem igazán érzékelte, ha alacsony volt a vércukra. Nem tudtam megmondani, hogy mi az, amiről én azt gondolom, hogy leesett a cukra, de mégis láttam rajta.
– Ilyenkor türelmesebb vagy?
Ildikó: – Főleg akkor, amikor azt látom, hogy alacsony vércukorra utaló jelek vannak. Ilyenkor nem szőlőcukrot használ, a narancsos Fanta üdítő vált be. Előfordult, hogy figyelmeztettem, innia kell, de nem akart. Vártam egy kicsit, majd visszatértem még egyszer-kétszer, és végül meghallgatott. De előfordult, hogy ő már nem volt képes cselekedni, és én adtam be a glukagont. Ilyenkor hiába lennék türelmetlen, mert nem használ.
– Hogy sikerül elkerülnöd a magas vércukorértékeket?
Öcsi: – Az étkezéshez és a rendszeresen mért vércukorszinthez igazítom az inzulinadagot. Előfordul, hogy magas a vércukrom, ilyenkor plusz­adag rapid inzulint adok, tehát nemcsak háromszor naponta, hanem esetenként négyszer-ötször is. Azonnal kiigazítom, de ezt csak úgy lehet, ha naponta többször mérek, ha saját magam orvosa vagyok. Hiába tartanám be, hogy az elfogyasztott szénhidrátmennyiséghez igazítom az inzulin­adagot, ha előtte nem mérek, és nem tudom, hogy milyen vércukorszintről indultam.
Ildikó: – Van egy barátunknak falun háza, néha oda elmegyünk, és volt olyan hétvége, amikor Öcsiék fát vágtak, tettek-vettek az udvaron, és egész nap nem volt szükség inzulinra, mert a mozgásnak köszönhetően jók voltak a vércukorértékei. A bázisinzulint vagyis a Lantust beadta, de a gyors hatásúra nem volt szüksége. Ezt tanulni kell, saját magán kell kitapasztalnia.
– Befolyásolja-e a gyermekvállalást az, hogy cukorbeteg vagy, esetleg féltek attól, hogy a gyermek örökli a betegséget?
Öcsi: – Nem befolyásolja a döntést, lehet, ha adódna a helyzet, másként tenném, de jelenleg azt gondolom, ha netán cukorbeteg gyermekem lenne, ő is megbirkózna vele éppen úgy, mint én.
Egyesületi élet
Dobolyi László úgy tartja, azt a tudást, tapasztalatot, amelyet cukorbetegsége alatt megszerzett, kötelessége átadnia azoknak a gyermekeknek és családjuknak, akik hasonló helyzetben vannak. Sidó Zitával és Szórádi Csabával 2001-től rendszeresen szervezik meg a cukorbeteg gyermekek életmódtáborát, a csapatba később bekapcsolódott Rémán Éva is. Hogy mennyire nagy az igény az oktatással egybekötött közösségi programra, bizonyítja, hogy a cukorbeteg gyermekek kiskoruktól visszatérő táborozók, sokan ott tanulják meg beadni maguknak az inzulint, előtte a szülők segítségére szorultak. Anyukák is részt vesznek a programokban, tanul az egész család.
2007-ben jegyezték be a Kovászna Megyei Cukorbeteg Gyermekek és Fiatalok Egyesületét, azóta még nagyobb lendülettel és szélesebb körben tevékenykedik Dobolyi Lászlóék négyes fogata. Dr. Halmágyi Ildikó diabetológus szakmai irányításával évente rendeznek konferenciát a cukorbetegség világnapján, amelyen szakorvosok hívják fel a figyelmet a diabétesz szövődményeinek megelőzésére. Ezek a rendezvények nagyon népszerűek az idősebb korosztály körében is, ahol gyakori a II-es típusú diabétesz. Háromszéken több mint hatezer felnőtt és változóan ötven-hatvan gyermek szerepel a cukorbetegek (I-es és II-es típus) nyilvántartásában, említett egyesületnek minden kategória számára vannak programjai.
A szervezet életében szintén hagyomány, hogy a megyei kórházban karácsonyfát díszítenek a gyermekosztályon, ingyen vércukorszintet és vérnyomást mérnek a Szent György Napokon és más alkalmakkor is. Az elmúlt években óvodákban, iskolákban, különböző falusi közösségekben népszerűsítették az egészséges táplálkozást, és beszéltek a cukorbetegség ismérveiről. Cukorbetegeket támogatnak különböző fogyóeszközökkel, anyagokkal, a Cuki szakácsok csapattal gasztronómiai rendezvényeken vesznek részt, jótékonysági tevékenységet folytatnak rászoruló gyermekek számára, és ami a legfontosabb: vallják és népszerűsítik azt a szemléletet, hogy a diabétesz baj, de együtt lehet vele élni, és éppen olyan értékes minden cukorbeteg, mint bárki más.
Dobolyi László beismeri, voltak pillanatok, amikor mélyponton volt, de ez csak a kezdeti időszakra jellemző. Elfogadta helyzetét, és életvidámságát nem törte meg a cukorbetegség. Példáját minden bizonnyal azok a gyermekek követik, akik a táborokban szeretettel veszik körül őt is éppúgy, mint Zitát, Évát és Csabát. Az elmúlt tíz-tizenöt év alatt ők négyen nagyon sok szülőnek segítettek az elfogadásban, ha cukorbeteg lett a gyermekük, és létrehoztak egy olyan közösséget, amelyben a diabétesz nem istencsapás, hanem életforma.