Amióta lépten-nyomon ,,gellert" kapnak az emberek, munkába menet, munkából jövet, vagy akár séta, bevásárlás közben, nem egyenesen a kitűzött cél felé haladnak, hanem a kocsmák irányába görbülnek el, és ott nagy-nagy lelkesedéssel csodákról szólnak, magam is kíváncsi lettem, mint Fáncsi.
Hadd lám, miről van szó? — utána járok a dolognak, a tavasz a rügybontással együtt az emberek agyát is megbontotta-e, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan események vannak a háttérben?
Nyomozásom eredményeképpen a lassan felgöngyölített szálak a TV2 műsorához vezettek, és ,,leültettek" a képernyő elé szombat esténként, hogy megtudjam végre, ki lesz Herruri vagy Uri úr (ahogy tetszik) utódja? Ki lesz a ,,Kiválasztott"?
Eddigi életem során még sosem vettem részt parafinomenális összejöveteleken, pláné vetélkedőkön, spiritiszta vagy karinthyasan: ,,spiripiszkos" szeánszokon, ahol állítólag asztalokat táncoltatnak asztalossegédekkel együtt, székeket nyikorgatnak, szellemsóhajokat, nyögéseket, túlvilági hasbeszéléseket vesznek szalagra, láthatatlan köd- és fénylényeket filmeznek, fotóznak, múltjukban vájkálva a jövőjüket jósoltatják, meg ehhez hasonló dolgokat mívelnek a huszonegyedik század minden technikai eszköztárának igénybevételével és annak dacára.
De amit a képernyőn láttam, ahhoz képest nagyanyáink asztaltáncoltatási tudománya vérszegény csűrdöngölőnek tűnt!
Először is elképedve kellet tudomást szereznem arról, hogy lelkünknek ,,súlya" van, nemcsak szellemi értelemben, hanem nagyon is fizikai, newtoni, gravitációs értelemben is!
Ami természetesen mérhető. Megmérhető és lemérhető, no nem mázsás mérlegen, hanem egy kisebb, érzékenyebb, patikai mérlegen. És mit ad a tévé, láss csodát! — az egyik meghívott parafinomén-művész Uri úr és az egész világ szeme láttára végigfeküdt egy ágyon — számomra ravatalnak tűnt! — lassan, de biztosan ,,kilehelte" a lelkét, és ráhelyezte magát, mármint a lélek, a mérlegre. És pontosan 21 grammot nyomott! Sem többet, sem kevesebbet. Én azt szerettem volna, ha a nagyvilág- és az én szemem láttára lemérték volna az immár lélektelen ,,porhüvelyt" is, hadd lám, tényleg kevesebb lett 21 grammal, vagy sem, de csalódottságomra ezt az ellenőrző mérést nem végezték el...
Egy másik, még finoménebb művész mindenáron vasszeget akart hol a tenyerébe, hol a vállába, végül pedig a saját fejébe lövetni, vagy lőni, de mindig az a szögbelövő került — megmagyarázhatatlan, fenomenális módon persze — a kezébe, amelyik biztos csütörtököt mondott azon a szombaton... Uri úr pedig piramist rajzoltatott a Párizs—Budapest menetrendszerű repülőjárat egyik pilótájával, mondanom sem kell, ugye, hogy természetellenes telepatikus, paraprofesszionista módon, de nemcsak vele, hanem a nézőkkel is. Velem is. Addig nem volt valami nagy rajzkészségem, de azóta... Azóta három, sőt, hat dimenzióban is állandóan piramisokat, fáraólány-aktokat és parafinoméneket rajzolgatok...
A következő szombatokat is már repesve vártam, hogy még több finomenális dolog történjék velem. A műsorok nézése alatt úgy fel-feltöltődtem (pozitív) energiákkal, mint egy meregetőkanál, de inkább mint egy trafó, amíg el nem hajlok.
Tudok már parafinoménül beszélni, sőt, énekelni, dalokat komponálni és fütyülni is. A konyhámban kinetikus úton mozgatok, görbítek, hajlítok és mosogatok el minden kanalat, villát. A konyhakés ,,magától" szeli a kenyeret, hámozza a krumplit, vagdalja a hagymát. Én csak nézem a műsort. Parafinomén lettem. Eltűntem, mint a parafin!
