Mert ugyebár a főzdében zajlik igazán az élet. Mindig legalább két csapat tartózkodik ott, amelyiknek éppen fő a cefréje/cujkája, és amely vár sorára. Az első csapat túl az első izgalmon, megcseppent az üst, előbb csak buffogva néhány csepp, aztán vékonyan csordogálva, majd vastagabb sugárban folyik az ősz termésének egyelőre még savanyú leve. Az első veder megtelvén, jöhet a fokolás – na, ez sok mindenről árulkodik. Legfőképpen arról, mennyit ereszt a cefre, aztán azt is megmondja a fokoló, találkozott-e kubaiakkal a kifőznivaló. Nagyjából ekkor kezdődnek a történetek is, az odáig a várakozó pálinkafőzők még csak az ismeretség kötelező körein estek túl, ami nagyjából kimerül annak megbeszélésében, hogy ki mit vitt kifőzni. De a cujka kisebb vagy nagyobb alkoholfoka már a mesterségbe enged betekintést, mert jó, hogy tavaly rendkívül hálás volt a fennvaló a gyümölcstermést illetően, de a bőség a termés cukortartalmának rovására ment, így hát a cél érdekében az isteni beavatkozás mellett felettébb szükséges az ember hozzájárulása is. Cukoradagolás formájában, ami kétszeres hatású: hamarabb beindítja a cefre erjedését, és bőségesebb pálinkaáldást eredményez. Ez a kubai effektus. Van, aki azt vallja, egy hatvanliteres hordó cefréhez egy kiló cukor adagolása – persze, ennek is megvan a módja, nem- csak úgy ráönti a kristályszemeket az ember a beőrölt gyümölcsre, aztán vár ölbetett kézzel – egy liter tüzes vízzel többet eredményez. Más szerint több kubait is elbír ugyanakkora mennyiség, megint más szerint nem szabad szemernyit sem beletenni, mert „guggolós” lesz tőle a pálinka. No, ekkor szabadulnak el a nagyotmondásnak folyamai. Történetek, „sajátok” és hallomásból valók, de utóbbiak is mind szavahihető emberektől származnak. Hogy egyszer a szomszéd megfeledkezett arról, hogy már rátette a cukrot a gyümölcsre, hát másodszor is beédesítette, s láss csodát, háromszáz liter cefréből hatvan liter pálinkája lett, de az olyan, hogy állta a helyit. De a sógor nagyon megjárta, beletette a drága cukrot, osztán addig húzta s odázta a dolgot, hogy a cefréje bedöglött, két üstből annyi nem folyt le, hogy a komáját bár egyszer megkínálhassa. Dehogy döglik be a cefre – így egy másik szakértő –, az apósom tavalyelőtt betette a csűrbe a körtével tele hordókat, aztán nyáron eléje rakták a szénát, csak idén kerültek elő, elhozták, kifőzték, hát nem mondom, hogy valami sok pálinka lett volna belőle, de ami lett, az olyan, mint a nagyapám ötvenesztendős szíverősítője, már amikor folyt ki a tisztálóból, érzett rajta az a jó régies, dohos íz. Az azétt vót dohos, mett belétették a penészes körtét, vet véget a háryjánoskodásnak a főzde szolgálatos kezelője, s az ő szavára mégiscsak adni kell, mert nem tegnap kezdte a mesterséget. A történetek mesélőinek azonban nem szegi kedvét a közbeszólás, pláne, hogy közben a tisztáló is elkezdett beszélgetni, lefolyt már a rezes, s ugyan bű erős a még gőzölgő pálinka, de már meg lehet nyalintani. Cuppogtatja is a gazda és fiatal segédje szaporán a pohárban felfogott gyűszűnyi mennyiséget, éget, mint a gyehenna tüze, piros lesz már nemcsak orruk, de arcuk is tőle. Azért elégedettek lehetnek az eredménnyel, e’ nem tyúkszarpálinka, hej, mondja az idősebb, mikor pár krákogás után szóhoz jut végre. Hát a’ milyen, bátyám, kérdezi a fiatalabb. Ejsze te még nem hallottad? Hát az oltyánok főzik tyúkszarból a cujkát, Laji mesélte, a traktorista, hogy még a régi világban, amikor a gosztátnak fuvarozott, egyszer ott kellett aludnia, s hát éjjel valami kasmatolásra ébredt, kinézett az ablakon, s látta, hogy az oltyánok vidrekkel hordják ki a pajtából a tyúkszart. Másnap megkérdezte, minek az nekik, s akkor mondta a kontábil asszonyka, egy fájintos fiatal fejérnép, hogy abból főzik a cujkát, meg akarja-e kóstolni? De mán Lajinak kellett visszajönnie a fuvarral, nem volt ideje megvárni, hogy kifőjön a tyúkszarpálinka, pedig erősd kíváncsi volt rea. Én ugyan meg nem nyalintanám a világ minden pénzéért sem, de Laji tudod milyen, még a ködöt is meginná.
Hát ez lenne a pálinkalegenda. Minden főzdében kering, mindig akad, aki újra és újra elmesélje, néhol színesebb, másutt egyszerűbb változatban. És mindenki esküszik rá, hogy szent igaz, amit mond. Csak olyat nem találni, aki meg is kóstolta volna a tyúkszarpálinkát.