Azonban most nem is az a lényeg, hogy ki győzött és ki veszített, hanem az, hogy mi történt a mérkőzést megelőzően. Amint az a Román Kosárlabda Szövetség szabályzatában is szerepel, a találkozó előtt a teremben tartózkodók – a csapatok tagjai, a nézők és szervezők – kötelesek végighallgatni a román himnuszt. Ezzel nincs is semmi gond, Sepsiszentgyörgyön is tisztelettudóan végighallgatták Románia himnuszát, viszont – a szokáshoz híven – a székely himnuszt is elénekelte a közönség. Ekkor azonban Drăgan Petricsevics közölte csapatával, hogy nyugodtan folytathatják a bemelegítést, ne hallgassák végig ezt az amúgy sem hivatalos himnuszt. A közös éneklés után a közönség füttykoncerttel jutalmazta a tiszteletlenséget, amit a későbbiekben Petricsevics igen bőszen kommentált is. Persze, a Sepsi-SIC szurkolói nem először találkoznak ilyen esettel, hiszen december 23-án a Târgovişte elleni bajnoki mérkőzésen a narancs-kék mezesek vezetősége is hasonlóan reagált, akkor viszont a román újságírók nem csináltak bolhából elefántot, mint most tették. Az sehol nincs leírva, hogy az ellenfélnek végig kell hallgatnia a székely himnuszt, de tiszteletből további két percet még nyugodtan várhattak volna, hiszen amúgy se maradnak le semmiről.
Az esetről először a kolozsvári sajtó, majd a Gazeta Sporturilor és a ProSport is cikkezett – sőt, a Mediafax hírügynökség is átvette a hírt, amelyet aztán több közéleti lapban, portálon világra szóló incidensként tálaltak –, viszont jó pár hiba csúszott a megjelent írásokba. Az egyik médiaorgánum azt írja, hogy a hétfő esti mérkőzésen 1500 ember őrjöngött a teremben. Emellett Petricsevics azt nyilatkozta, hogy a közönség a meccs alatt végig ellenségeskedett a kolozsvári csapattal, állandóan kifütyülték őket, és folyamatosan szidalmazták. A bosnyák edző kinyilvánította, hogy számára csak egy hivatalos himnusz létezik Romániában. Ő már húsz éve él ebben az országban, s ha nem is folyik román vér ereiben, szívének egy része Romániáért dobog.
Először is: a mérkőzés kedden zajlott, nagyjából 1000 ember jelenlétében. Másodszor: a szurkolók nem ellenségeskedtek a kolozsváriakkal a mérkőzés egész ideje alatt, és nem szidták őket folyamatosan, nem illették őket nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel. Az tény, hogy néhányszor kifütyülték a tiszteletlen megnyilvánulást, de emellett jó pár dicséretes és szép akciójukat tapssal jutalmazták.
Egy kosárlabdaedzőtől, akinek egész eddigi élete a sportról szólt, többet vártam volna, mint hogy olyan konfliktust gerjesszen, amin a sajtó napokig csámcsoghat. Senkinek nem hiányzik a román–magyar ellentét, sem az, hogy a román média egy ilyen aprócska incidensből országos főhírt gyártson. Nem kell szeretnünk egymást, de a tisztelet és az elfogadás mindenképp a javunkra válna, és talán kis jóakarattal tudnánk is egymás mellett élni. A sportnak nem szabadna a nemzetiségi viszályokról szólnia, nem hiába kampányolnak a világhírű sportolók, hogy mindenki mondjon nemet a rasszizmusra. Jobb helyeken a sport segít barátságokat kötni, önfegyelemre tanít, életforma, mely kikapcsolódást biztosít és szórakoztat.
Ha egyszer lehet, tartsuk ehhez magunkat, legyen több eszünk, és kerüljük a gyűlölködést. Ha másért nem, legalább, hogy a sport ne erről szóljon.