Bezörgetett egy szép nagy ház ablakán:

— Adjatok szállást éjszakára!

Kilépett a házból a gazdag asszony, és rárivallt a vándorra, jól leteremtette.

— Mindjárt leoldom az ebet a láncról! ― kiáltotta. ― Még hogy szállást! Hordd el magad!

Továbbment az öreg vándor. Meglátott egy szegényes kis házikót, bezörgetett a kis ablakon:

— Hé, gazda, adj szállást egy éjszakára!

— Kerülj beljebb! ― szólt ki barátságosan a gazdasszony. ― Adunk, hogyne adnánk, csak érd be vele: szűken vagyunk a házban, nagy a lárma.

Belépett a vándor, és látta, hogy kicsiny a házikó, szűken vannak benne, sok a gyerek, mindegyiknek rongyos az inge.

— Miért járnak ilyen rongyosan a gyerekeid? ― kérdezte az asszonytól. ― Miért nem varrsz nekik új inget?

— Ugyan miből? ― mondta az asszony. ― Az uram meghalt, magam nevelem a kicsinyeimet, hogy tudnék új inget varrni nekik?... Még kenyérre sincs mindig pénzünk.

Meghallotta ezt a vándor, nem szólt rá semmit. Az asszony pedig ételt tett az asztalra, és hívta a vándort:

— Ülj le, tarts velünk!

— Nem ― mondta a vándor ―, nem kérek. Nemrég ettem.

Kioldotta a tarisznyáját, előszedett mindent, ami ehető volt, és ő kínálgatta a gyerekeket. Aztán lefeküdt, és nyomban elaludt. Kora reggel felkelt, megköszönte az asszonynak a szállást, és azt mondta neki búcsúzóul:

— Amit reggel elkezdesz, azt estig csinálod.

Nem értette az asszony a vándor szavait, meg se jegyezte. Kikísérte az öregembert a kapuba, aztán visszament a házba, és azt gondolta: ,,No, ha még ez a szegény vándor is azt mondja, hogy rongyosak a gyerekeim, akkor mit mondhatnak mások!"

Elhatározta, hogy abból a néhány vászondarabkából, amije van, inget varr legalább az egyik gyerekének. Átment a gazdag szomszédasszonyhoz, elkérte tőle a rőföt, hogy megmérje a vásznat: elég-e arra az egy ingre is?

Hazatért a szegény asszony a szomszédból, és ment a kamrába. Levette a polcról a vászondarabkát, és méregetni kezdte. Ahogy mérte, a vászon egyre nőtt, nőtt, nem is látszott a vége... Egész nap mérte az asszony a vásznat, csak napszálltakor ért a végére.

Volt, miből inget varrnia magának is, a gyerekeinek is! Elég lesz a vászon, amíg élnek! ,,Hát erről beszélt reggel a vándor!" ― értette meg egyszerre a szegény asszony. Este visszaadta a rőföt a gazdag szomszédasszonynak, és elmondta neki, hogyan lett tele a kamrája vászonnal az öreg vándor szavára. ,,Ó, miért is nem adtam szállást annak a vándornak?" ― bánkódott a gazdag asszony, és kikiáltott:

— Hallod-e, béres! Fogd be gyorsan a lovat! Vágtass a koldus után! Hozd vissza, ha törik, ha szakad! Segíteni kell a szegényeken! Én mindig ezt mondtam!

A béres nyomban elhajtott, hogy az öreg vándort megkeresse. Csak másnap érte utol. A vándor azonban nem akart visszatérni.

Búnak eresztette fejét a béres. Azt mondta:

— Ha nem jössz vissza, én bánom: elkerget a gazdasszony, még a béremet se adja ki.

— Ne búsulj, legény ― felelte az öreg vándor ―, visszamegyek hát, ha úgy kívánod!

Felült a kocsira, és elindultak. A gazdag asszony kinn állt a kapuban. Alig várta már az öreget. Mélyen meghajolt a vándor előtt, mosolygott, bevezette a házba, megetette, megitatta, puha ágyba fektette:

— Feküdj le, apóka, pihenj, kedves apóka!

Ott maradt az öreg vándor másnap is, harmadnap is. Evett, ivott, aludt, pipázott. A gazdasszony kínálgatta, kényeztette, nyájas szóval becézgette, de magában mérgelődött: ,,Mikor tágul már innen az öreg naplopó?" De elkergetni nem merte a vándort. Attól félt, ha kiadja az útját, akkor kárba vész minden fáradsága. A negyedik napon, nagy örömére, kora reggel szedelőzködni kezdett a vándor. A gazdag asszony kikísérte. Ment az öregember a kapu felé, de hallgatott. Kifordult a kapun: még akkor se szólt. Az asszony nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

― Mit csináljak ma, mondd meg, apóka!

Ránézett az öreg vándor, és azt felelte:

— Amit reggel csinálsz, azt estig csinálod!

Szaladt az asszony a házba, kapta a rőföt, hogy vásznat mérjen vele. De abban a szempillantásban eltüsszentette magát: akkorát tüsszentett, hogy a tyúkok ijedten rebbentek szét az udvaron.

Az asszony egész nap tüsszögött, nem tudta abbahagyni:

— Hap-ci! Hap-ci! Hap-ci!

Nem tudott se enni, se inni, se felelni a kérdezősködőknek. Ennyit tudott csak: Hap-ci! Hap-ci! Hap-ci!

És csak amikor leszállt a nap, és egészen besötétedett, akkor tudta abbahagyni.