Azon nem csodálkozom, hogy akadt néhány képviselője a román parlamentnek, akik kifogásolták a börtönirodalom jutalmazását, és ennek a különös lehetőségnek gátat akarnak emelni.
Azon annál inkább, hogy ezt a normális emberi gondolkodást fölülmúló gyakorlatot eddig még nem tiltották be. Ugyan honnan jött egyszeriben az ihlet olyan emberek íráskészségét feltámasztani, akik – amint egyik kommentár megjegyzi – feltehetően még olvasni is gyéren szoktak a szabad életben. Annyira elfoglalta őket mindenféle pénzszerzéssel járó svindliség.
A börtönben írni – no, persze a kommunisták börtönében – mi is megpróbáltunk. Nem, nem életművünket akartuk megszülni, hanem nyelvet és ismeretet tanulni azoktól a nagy tudású bebörtönzöttektől, akik ellenálltak a kommunizmus hazug eszméinek és valós gyakorlatának. Erre a célra nem papírt és ceruzát használtunk. Csak próbáltuk volna meg! Olyan verés és szigorított zárka lett volna a jutalma, amilyent elképzelni sem tudnak a napjainkban bebörtönzött nagystílű bűnözők. Az írófelület egy befőttes üveg oldala szappannal bekenve, a ceruza pedig egy padlószálka vagy egy jól rejtegetett drótvég volt, ez a szappanfelületen olvasható nyomot hagyott.
Természetesen ez is szigorúan tilos volt. Ha elkaptak valakit, mehetett a zárkába.
Különösnek tartom a jutalmazás demokráciánkban alkalmazott módját. És nem is logikus. Ha valóban az illető írta (de lehet, hogy „néger”), akkor ki ítéli meg eredetiségét és tudományos értékét, ami, valószínű, nincs is? Miért azonos a „jutalom” (egy hónapos büntetéscsökkentés) minden könyvért, terjedelemtől és „értéktől” függetlenül? Gondolom, Nagy Zsolt írásműve nem azonos értékű Gigi Becaliéval.
De mindent egybevéve, azt hiszem, ez az egész gyakorlat a szélhámosság sajátos román változata.