Hiszen gyermekeinknek átadjuk kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását, elvetélt reményeink megvalósítását, s így, akinek gyermeke van, az tulajdonképpen halhatatlan.” Dr. Czeizel Endrével szemben mindig is ambivalens, kettős érzéseim voltak, melyeket most nem taglalnék. Nyugodjék békében. De fenti idézete bizony igaznak hangzik, mégis lehet vitázni vele.
A gyermekeink megszületésekor tapasztalható érzésáradat elmondhatatlan, és az erre a nehezen leírható érzelembuzgárra adott válaszunk kicsit minket is jellemez. Bárhogy leplezzük, „kemény” férfiasságunk apró szilánkokra törik ilyenkor. A pici, először kézben tartott életecske gondolatok ezreit indítja el bennünk a felhőtlen örömtől az aggodalomig: egészséges-e, hogy fogom felnevelni, mi lesz az eddigi gondtalan életemmel? Bizony, ilyetén elméncségek is felütik fejüket kobakunkban. S valóban, ettől a perctől minden másképp lesz, mint eddig volt.
Az ember folyamatosan érik. Testben, lélekben, hitben egyaránt. Nekem már az óvodától való búcsúzás is mai napig tartó kis élménygörcs a pocakomban. Valami szép, könnyű, jó véget ért, valami ismeretlen kezdődött. A nagyborosnyói iskola felcserélése a Székely Mikó Kollégiummal is hasonló történet volt. Aztán az érettségi is e kategóriájú változást jelentett, és az egyetem elvégzése is. Mindig valami megszokott gyönyörűségtől való elszakadás történt, ami főleg a társak, a barátok idézőjeles vagy valós elvesztésével járt. A kezdődő új izgalmas volt, de jövőbeni titkaival kicsit félelmetes is. Elsőszülött Matyi fiam világrajöttekor nagyon éretlen apának éreztem magam, de hála nejem ösztönös ősanyaságának, aki olyan természetesen lett hol dédelgető „édes”, hol családját védő anyatigris, hogy nekem csak eltanulnom kellett eme alaptempókat, illetve egyéniségemhez igazítani őket. Így ébredtünk arra, hogy nemcsak ő született meg, hanem mi is újjászülettünk, átalakultunk: kicsírázott, majd szárba szökkent bennünk a szülő, s e mivoltunk ma már csak arra vár, hogy ezt az állapotot mindenkoron megtartva megtanuljunk nagyszülőnek is lenni. A második lurkónk, Gergő megérkezésekor már lazábbak voltunk, Matyin beleszoktunk a dologba, és kíváncsian lestük, miként bimbózik ki egy teljesen más egyéniségecske, és hogyan birkózik egymással két jellem úgy, hogy közben mindig valódi testvérként szereti a másikat. Aztán a nagyon várt és ma is körberajongott „leánka”, Panna megszületésekor már azon derültünk, ahogyan kisebbik bátyusa megszemlélte fürdetéskor, és rémülten állapította meg, hogy elhasadt a popsija, hisz elöl is van belőle egy darabka… Persze, a lány-fiú csaták nálunk sem maradtak el, de az a féltő szeretet, amely az idő elteltével csak erősödött köztük, szemünkbe ma is könnyet csal.
A felnövő gyerekek maguk is családot alapítanak, az új családtagoknak is vannak szüleik, testvéreik, és így, hál’ istennek, lassan nem férünk el a nagy asztalnál. S ez nagyon jó. Mert valami új születik ismét: egy új család, ahol még unokákra várunk, de ezerrel tervezzük közben az óriási asztal beszerzését. Az érdekes az, hogy nem gondolunk közben önmegvalósításra, halhatatlanságra, mint ahogy gyerekeink születését sem terveztük, hanem örültünk érkezésüknek, Ceauşescu jobbra vagy balra.
Végül a magyarság mai Kárpát-medencei és világbeli helyzetét tekintve egy a megoldás, melyet megismétlek: szülés, születés. A világ mindig ilyen zavaros volt, és az a nemzet maradt fenn, amely jajgatás helyett tette a dolgát. Született, szült és nőtt! Számban, lélekben, hitben egyaránt. Mondom ezt nem sokkal karácsony és vízkereszt után.