A második előlapon legfelül ott állt a Magyar Hiszekegy első versszaka – „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen!”, s annak hátlapján az egész oldal utasításokat tartalmazott 9 pontban, melyek közül különösen az utolsó látszott legfontosabbnak: „9. Az érdemjegyeket az értesítőbe nem számokkal, hanem betűkkel kell beírni, s a fokozatok jelzésére a következő érdemjegyek használandók: a) az erkölcsi magaviseletnél: dicséretes, jó, tűrhető; b) a szorgalomnál: dicséretes, változó, hanyag; c) az előmenetelnél: kitűnő, jeles, jó, elégséges, elégtelen.”
Új esztendőnk 1941-ben is piros „újév”-nappal kezdődött a naptárban, a hét közepén, szerdán volt a napja az évkezdő ünnepnek, de a boldog világváltozás folytán ekkor az évi ünnepnapok sorában is, végig az esztendő távján úgy változtak „más világgá” az ünnepeink, mintha az idő erdélyi múlásában is egy egészen új határt húztak volna, amikor a bécsi Belvedere-palotában Teleki és Csáky felállt a „térképrajzoló” asztal mellől. Nálunk a zsákutcánkban nem maradt nyoma annak, hogy az 1940. évben milyen kalendárium fungált a szegen, ám bizonyosra vehető, hogy akkor szintén az Unitárius Naptár szolgált a házunknál az esztendő folyamán, annak ellenére, hogy a román világ utolsó esztendejével az is odaveszett. S miután 1941-ben már világi – „magyar világi” – kalendárium függött a szegen az „erdélyi visszatérés” képeivel, annak a boldog évnek az unitárius kalendáriuma sem hagyott látható emléket a házunkban, de a faluban, a szomszédságon nyilvánvalóan forogtak a kezekben a nagy fordulat idejének egyházi naptárai, ami legújabb mai napjainkban arra késztetett, hogy a világváltozás két esztendejének almási szemek előtt is forgott korabeli tükreként átnézzem a két rendkívüli esztendő unitárius naptárait, az 1940. és 1941. évit, s egy „belátogató utammal” ki is kölcsönöztem az Unitárius Püspökség könyvtári polcairól a bécsi döntés korának két naptárpéldányát. Sejtettem, hogy élményszerűen tanulságos lesz a két végletesen ellentétes naptárral való szembesülés, s a sejtést már az első pillantások megerősítették, amint hatásos korelevenítésként az egyik kalendárium elején Károly király és Mihály vajda képét láttam viszont, a másiknak az elején pedig Horthy Miklós kormányzóét a kormányzóné asszonyéval. Az elsőnek külső címlapján piros „hímzett” mezőben a kolozsi unitárius templom képe volt az „egyházi elem”, a belső címoldalon az Unitárius Naptár címet kiegészítette az, hogy „az 1940-ik szökőévre”, s a kettő között – mintha román királyi dinasztia „családi ünnepére” készült volna a naptár – előbb a király díszes alakja uralt egy oldalt azzal az alája írt szöveggel, hogy „Őfelsége II. Károly, Románia királya”, azt követően egy másikat a fiatal uralkodójelölt, azzal a szöveggel, hogy „Őfensége Mihály Alba-Iulia nagyvajdája” – a kor „színfoltjaként” feltűnő itt, hogy Károly és Mihály nem románul „Carol” és „Mihai”, Gyulafehérvár viszont „Alba-Iulia” –, s évfordulós ünnepi színt is mutatva a nagyvajdai oldalon részletesebb ismertetés terjedt ki a román uralkodói házra: „A felséges uralkodó ház családja: Őfelsége II. Károly király született 1893. október hó 16-án. Királynak kiáltatott ki 1930. június hó 8-án. Őfensége Mihály Alba-Iulia nagyvajdája született 1921. október hó 25-én. Románia uralkodóházának családjához tartoznak...” stb., s minthogy külön lista volt arról, hogy „Tudnivalók az 1940-ik év ünnepnapjairól” és azon belül külön III. számozással a nemzeti ünnepeket sorolták fel, ott ismét fennforgott többszörösen az uralkodó ház ünnepi alkalma: „III. Nemzeti ünnepek, melyeken templomainkban hivatalos istentisztelet tartandó, s melyeken tanuló ifjúságunk köteles megjelenni saját hitvallásának templomában: Január 24. Az összes románok egyesülése. Május 10. Románia függetlenségének kimondása (1877)... Június 8. Őfelsége II. Károly király trónralépése. Október 16. Őfelsége II. Károly napja. November 8. Őfensége Mihály vajda nevenapja. December 1. Erdély egyesülése. Ezek a „nemzeti ünnepnapok” benn a kalendárium havi oldalain külön nagy veres betűkkel „szöktek a szembe”, de számunkra az a sok piros mind gyűlöletes volt, mert valósággal „ellenünk irányultak” mind sorban a „nagyromán ünnepek”, amelyeken nekünk azt kellett ünnepelnünk még a templomunkban is, hogy Párizsban odakanyarítottak Romániának egy akkora Erdélyt, amekkora Magyarország nem maradt a magyaroknak a trianoni szétszabdalás után, s ráadásul azon az „ünnepen” túl, hogy Romániához kerültünk, tűrnünk és szenvednünk kellett magyar mivoltunk, magyar beszédünk üldözését, gyalázását, egész „hazátlannak” csúfolt kisebbségi létünket, a magyargyűlölet állandó megnyilatkozását, miközben a piros-sárga-kék kirakatozása mellett énekeltették velünk a királyéltető himnuszt, a Trăiască regele-t, kiváltképpen akkor, ha december 1-jén ünnepeltük „Erdély egyesülését Romániával”. Életkorok hosszúra nyúlása jóvoltából én még tavaly ősszel, 2003 októberében is láthattam televíziós képen itt, helyben, Romániában a jámbor, rokonszenves, öreg „Mihály királyt”, „Alba-Iulia” hajdani nagyvajdáját, s látása semmi rossz érzést-emléket nem keltett bennem, de 1940-ben az akkori „jóképű” fiatal arcmását sem nézhettem „jó szemmel” az Unitárius Naptárban, miután Szent István király ezeréves ősi gyulafehérvári központját a teljességgel „erdélyi román központtá” hamisított „Alba-Iulia” néven szentesítették bele az Ő „nagyvajdai” címébe.
„A mai Mihai”-t látott szemem némileg kérdőjelesen nézi, hogy tízéves koromban a január 24-i piros nap miként lehetett az „összes románok egyesülésének” nemzeti ünnepe, mikor az tudvalevőleg a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld 1859. évi egyesülésének („nagy hórájának”) a dátuma, s a „nagy román egyesülés” nemzeti ünnepnapja valójában december 1., annak emlékéül, hogy a gyulafehérvári román sereglés 1918-ban, a Monarchia összeomlásának pillanatában „kinyilvánította” Erdély egyesülését a Román Királysággal. Mindezzel együtt a mi almási életünkben „szokatlanul” sok „oláh ünnep” olyan megalázó „ünneplési lánc” volt, mintha január 24-től december 1-jéig egész esztendőben a trianoni kisebbségi sorsunkat, a „trianoni gazságot”, a mindenféle kényszergetésekkel erőltetett „elrománosításunkat” ünnepeltette volna velünk Nagyrománia s annak királya és nagyvajdája. Ennek a számunkra gyűlöletes világnak egészen szemet verő létesítményeként ott tornyosodott a Kerekpást kanyarában csaknem „ünnepi” téglapirosban Todoran pópa kihívóan hivalkodó „oláh temploma”, olyan készülettel, hogy 1941-ben felszentelik, ami biztosan „nagy ünnepe” lett volna nemcsak az Udvarhely körüli székely helyekre behonosodott, de talán fél-Erdély románságának is, s mi körülbelül úgy lettünk volna „ünneplők” akkor is, mint általában minden román ünnepen: énekeltük volna az „ellenünk” emelt falaknál a Trăiască regele-t, mint akik maguk is a kényszerítő erő súlya alatt fuvarozták az építőanyagot, állták a téglaadogató láncot az elrománosításunk célzatával emelt falakhoz-tornyokhoz... Nem csoda, ha annak a szökőévnek az augusztus 30-i napjával olyan óriási ünnepi mámorba „szökött” a kedvünk, hogy az „oláh templomot” is „széjjel kellett duvasztani”, mint ahogy összeomlott a „párizsi tákolmány” Nagy-Románia alig pár hét alatt, szinte egycsapásra vesztve el Besszarábiát, Bukovinát, Észak-Erdélyt. Még maga II. Károly király is úgy bukott ki kelleténél több „személyes” ünnepsorsából, hogy utolsóként „érvényes” volt még Almáson is az a június 8-i „ünnepi piros”, hogy „Őfelsége II. Károly király trónralépése”, de október 16-án már csak úgy „ünnepeltük” meg a „születésnapját”, hogy a Trăiască regele helyett kezdtük s végeztük heteken keresztül azt a dalt, hogy „Oláh király felment Szentpétervárra, / Bezárkózott egy imádságos szobába, / S megkérdezte a Jóistentől magától, / Van-e még sok a gépkocsizó bakából”. Mindez annyival nagyobb királyi bukás volt, hogy közben a „maradék hazájában” is vesztette a trónt a „nagyvajda” fiai javára, s még inkább Antonescu tábornok nemzetvezetői diktatúrájának javára.

(folytatjuk)