Olyan emberek kellenének, mint néhai Fóris Pál, aki harmincegy esztendeig fotósként szolgált a Székely Nemzeti Múzeumban. Alázatos, jó kedélyű, nagy műveltségű, hivatását csendben és konokul végző, a világ dolgai iránt érdeklődő örök szemlélődő volt, akinek életművéből most egy szeletnyi látható a múzeumban nyílt emlékkiállításon.
Hogy Fóris Pál (1934–2014) nemcsak munkahelyi feladatait elvégző fényképész, hanem nyitott, mindenre figyelő, dokumentumértékű fotók elkötelezett készítője, az a tárlaton egyértelmű megerősítést nyer. Fényképezőgépét – a kiállításon is bemutatott, természetesen filmes Nikon FG-20-as kamerát – mindig nyakában hordta, ő maga is dokumentarista fotósnak tartotta magát. Neki is köszönhető, hogy olyan fényképek maradtak meg a régi, hatvanas, hetvenes, de akár nyolcvanas évek Sepsiszentgyörgyéről, Háromszék más szegeleteiről, amelyek e kistérség közelmúltjának vizuális emlékei. Fotói nélkül szegényebbek, még kifosztottabbak lennénk.
Fóris Pál érzékenyen reagált a folyamatosan szürkülő szocreál helyi történéseire, negatívjain rögzítette életterének alakulását – képei nélkül hányan emlékeznének a Táncsics Mihály utcai idilli, szánkózós télre vagy a Vojkán utcai rogyadozó székely kapura? –, de megelevenednek Kézdivásárhely egykori hétköznapjai is, például a híres Bogdán fotóműterem környéke. Ám a dokumentumfotós nemcsak épületet, falut, környezetet rögzített – gólyás sorozata legendás, számára az hozta az ismertséget, de észrevette a téli ágon gubbasztó baglyot is –, hanem az élet múló pillanatait mentette át filmkockáira. Mert bálványosi fotói nemcsak arra emlékeztetnek, hogy ott 1979-ben Megéneklünk, Románia fesztivált tartottak, hanem arra is, hogy akkoriban élt, zsibongott kis fürdőtelepülés tömeggel, sörrel és rostonsülttel. Mikor lesz ott újra annyi jókedvű ember, mint azon a vitatható értékű rendezvényen? De 1977 tájékán megörökítette a kihalt, még lovasszobor nélküli, a sepsiszentgyörgyi szakszervezetek művelődési háza előtti teret buszmegállóval, s egy évtized múltán, 1985 tájékán a környéken már a békéért tüntető szentgyörgyieket fotózta. Ám kissé odébb észrevette (megkereste?) Baász Imre képzőművészt is, aki szarkasztikusan mosolyog – fotós és grafikus összekacsintása e remek kép, Baász sugallja, Fóris pedig rögzíti: ellenkezésünk mindössze ennyi lehet, miközben e nyákos, alattomos korban a békéért tüntetünk, kinyilvánítva, hogy a nyolcvanas évek Sepsiszentgyörgye nem akar háborút, s közben pártaktivisták, szekusok szorításában élteti a diktátort és rendszerét...
Mindezek mellett remek portrékat készített háromszéki alkotókról, művészekről is, eközben pedig figyelt a kor ellentmondásaira, groteszkségére is. A kisemmizett, megfosztott parasztság helyzetére, a székely falu reménytelenségére villant emlékezetes csernátoni istállókaput ábrázoló képével, melyre azt írták: „állami istállóban tilos idegennek”. A sötét, szövetkezeti épület felirata képi metaforája mindenféle tiltásnak, de a korlátozások korában szerencsére Fóris Pál nem törődött azokkal, fényképezőgépének lencséjén át méltósággal nézelődött, fotói pedig egy látó ember emlékét őrzik.
