A sepsiszentgyörgyi kosárlabdameccsek előtti himnuszéneklés körül kirobbant(ott) botrány az abszurd kategóriába taszítja mindazt, amit rólunk, Székelyföldről a román közélet kiizzad magából. Nem mintha eddig, a himnuszperek folyamán nem villant volna fel Ionesco világa (talán akad drámaíró, aki az igazságszolgáltatás bugyraiba kényszerített himnuszéneklésről ír majd darabot), ám most a Dögöljön a saját kecském is, hogy a szomszédé meg se szülessen című rész eseményei zajlanak.
Amióta a Sepsi SIC számít a hazai női kosárlabdában, a székely himnusz éneklése mindenmeccses rituálé. A szurkolók közös, civilizált hangja, a sportszerűség, az egymásra figyelés példája, amiért különdíj járna minden székelyföldi csapatnak. És nemcsak nekünk, hanem azoknak a szurkolóknak is, akik valamilyen regionális identitás kapcsán – legyen az „csak” szurkolói identitás – közösségbe kovácsolódnak, használják saját szimbólumaikat, a zászlót, címert vagy éppen (csapat)himnuszt. Mert ez is a sport szerepe: a közösségépítés, annak minden, lehetőleg minél teljesebb elemével. Hogy mindez mennyire igaz „az ország legjobb szurkolóira” (ezt maguk a Sepsi SIC idegenlégiósai mondják, és nem csak udvariasságból), azt ékesen bizonyítja, hogy egyetlen szentgyörgyi kosárlabda-rajongónak sem jutott eszébe, hogy utálni kellene az előtte – lám, nem kötelező jelleggel elhangzó – román himnuszt. Amelyet most szinte betiltottak.
Ilyen, a végtelenségig abszurd helyzetet teremt a szinte identitásig mélyült frusztráció, amellyel általában – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – gyűlöletté fajul Romániában a magyarellenesség.