A betegnyugdíjas Kurta Etelkának lábszárfekélye van mindkét alsó végtagján, nehezen és keveset tud járni. Lábsebei mindennapos kezelést igényelnek, nemcsak kötözésről van szó, hanem a sebek kitisztításáról, fertőtlenítéséről, gyógyszeres kenegetéséről, és időnként injekciót is kell kapnia. A Diakónia két munkatársa, Lőrincz Ágnes asszisztens és Kiss Irénke ápoló mindennap bekopog Kurta Etelka otthonába, lábát ellátják, néha ők íratják fel gyógyszereit, ha nem tud elmenni a családorvoshoz. Az árkosi asszony hét éve szorul otthoni ápolásra, a diakóniásokat szinte családtagnak tekinti. „Mindig van egy jó szavuk, megkérdezik, tudtam-e aludni, miben segíthetnek. Tudják, milyen gyógyszerekre vagyok allergiás, mi használ, mi nem. Hét év után már hiányoznak is, amikor szabadnapon vannak. Telefonon is tartjuk a  kapcsolatot, ha egyéb gondom van, akkor is felhívhatom, bátran szólok. Tavaly a kis unokám elégette a lábát, rögtön hívtam a Diakóniát. Nagyon búsulom, hogy ilyen a politikusok hozzáállása, hisz sok embernek van szüksége erre a szolgáltatásra. Nem is tudom elképzelni, mi lenne, ha a Diakónia ezt a gondozást az állami támogatás hiánya miatt megszüntetné. A helyi családorvosi rendelőben nincs ilyen mindennapi kötözés, saját magam kellene kezelnem a lábamat, de én nem tudom olyan szakszerűen elvégezni, mint a diakóniások. Minden bizonnyal többször szorulnék kórházi ellátásra. Ezért is javasolnám, hogy mi, gondozottak közösen próbáljunk hatni a döntéshozókra, hagyják dolgozni azokat, akik hivatásszerűen segítenek a rászoruló betegeken.”
Kurta Etelka nincs egyedül a véleményével, tucatjával jelzik a gondozottak az alapítvány munkatársainak személyesen, illetve a DKA Facebook-oldalán, hogy pótolhatatlan ez a szolgáltatás, amely idősek százainak, a többi hasonló civil szervezettel együtt pedig Erdély-szerte több ezer beteg embernek jelenti az egyetlen reményt.