Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van az­óta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.”
Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bi­zonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.”
Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.”
Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.« Az igazságnak engedelmeskedett.”

CSINTA SAMU

Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki.