Törékeny, apró nő az elefántok világhírű „anyja”, a thaiföldi Sangduen „Lek” Chailert. Orvosnak készült, ám végül több nemzetközi elismeréssel is honorált állatvédő lett, akinek tudása, tapasztalata mára a műfaj sarokkövévé vált. Lekkel budapesti előadása alkalmával beszélgettünk.
– Milyen körülmények között találkozott először elefánttal?
– Ötéves voltam, amikor nagyapám – aki a falu sámánja, orvosa volt – egy elefántot, egy hatvan év körüli nőstényt kapott ajándékba. Amúgy sosem fogadott el semmit a szolgálataiért, de az ember, akinek a gyermekét már-már a halálból hozta vissza, hajthatatlan volt. Hogy az elefánt nálunk maradt, az viszont kizárólag rajtam múlott, ugyanis kijelentettem: ez az én elefántom, és kész.
– Mihez kezdett egy csöppség egy ekkora állattal?
– Elsősorban játszottunk vele, bújócskázás közben például remekül el lehetett rejtőzni hatalmas fülei mögé. Fontos azonban tudni, hogy az elefántok hihetetlenül szelíd jószágok, csak nagyon ritkán okoznak szándékosan kárt vagy fájdalmat. A kisöcsém egyik kedvenc szórakozása például az volt, hogy bedugta a fejét Sok – így hívták azt az elefántot – szájába, apró kölyökként ilyenkor csak deréktól lefelé látszott. Édesanyám mindig halálra rémült, amikor meglátta a mutatványt.
– Ezek szerint tévhit az esetlenség és kártékonyság hasonlataként ismert „elefánt a porcelánboltban” fordulat?
– A legteljesebb mértékben. Én ugyan eddig nem találkoztam ezzel a mondással, de higgye el, aki ilyet mond, annak fogalma sincs az elefántokról.
– Hány éves koráig kísérte el élete első elefántja?
– Nyolcvan körül járhatott, amikor meghalt, én tizenhat éves voltam. A korától még sokáig élhetett volna, hiszen az elefántok nem ritkán száz év feletti kort is megérnek. Őt azonban munkaállatként használták, mielőtt hozzánk került, így nem tudni, milyen megterhelésnek vetették alá. Az egész falu gyászolta, mindenki eljött a temetésére, én pedig másnap odaálltam apám elé, s kijelentettem: nem élhetek elefánt nélkül!
– Az édesapja pedig, feltételezem, gyorsan kerített egy másikat…
– Dehogy. Rettenetesen felmérgelődött, rámkiabált, hogy az elefánt nem tehén vagy ökör, hogy egyik után azonnal hozzuk a másikat, drága állat is, igényes is, felejtsem el ezt az őrültséget! Akkor elhallgattam, de megfogadtam, ha addig élek is, lesz még nekem elefántom. Dolgozni kezdtem, párhuzamosan tanultam, s harmincéves koromra sikerült megvalósítanom az álmom.
– Thaiföldön hogyan lehet elefántot vásárolni? Mindössze pénzkérdés az egész?
– Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, igen. A valóságban azonban ennél jóval bonyolultabb, mivel a gazdák a kis elefántot három-négy éves korában már elválasztják az anyjától, szűk ketrecbe zárják, naponta verik, ezzel a brutális bánásmóddal próbálják minél előbb megtörni az akaratát. Elsősorban haszonállatnak nevelik, igyekeznek minél többet nyerni rajta, mielőtt eladnák. Én olyan állatra bukkantam, amelyet gazdája már halálra ítélt, és egyáltalán nem költött a gyógyíttatására. Amikor jeleztem neki, hogy ilyen körülmények között is megvenném az elefántot, őrültnek nevezett, hogy egy félholt állatra pénzt akarok pazarolni. Végül kiegyeztünk 1500 dollárban.
– Ma ön a világ legismertebb elefántvédője, Thaiföldön létrehozta az Elephant Nature Park (ENP) rezervátumot, ahol mostoha sorsú elefántokat igyekszik megajándékozni a szabad és természetes élet érzésével. Mi volt a park létrehozásának elsődleges célja, illetve milyen kritériumok alapján választja ki a megmentendő példányokat?
– Ahogy egyre több végletekig dolgoztatott, az idegenforgalmi iparban kizsigerelt elefánt esetével találkoztam, elkezdett foglalkoztatni a sorsuk. Azzal szembesültem, hogy legtöbbjük számára csak akkor jut pihenő, ha összeesnek. Az elefántok jó életkörülményeinek biztosítása mellett az ENP-t egyfajta oktatási központnak is szántam az én népem és a turisták számára egyaránt: tisztelnünk kell az állatokat, nem pedig kizsákmányolnunk őket. A befogadásukkor pedig nem létezhetnek kizáró kritériumok ma, amikor Ázsiában alig haladja meg az ötezret az elefántok száma – a száz évvel ezelőtti százezer példánnyal szemben. Annyi állatot igyekszünk magunkhoz venni, amennyit csak tudunk. Kollégáimmal – állatvédőkkel és állatorvosokkal – együtt járjuk az országot, az erdőkitermeléseket, a falvakat, hogy minél több elefánttulajdonossal találkozhassunk. Ha szélsőségesen kíméletlen elefánttartási esettel szembesülünk, jelezzük a gazdának a helyzet tarthatatlanságát, igyekszünk őt jobb belátásra bírni, illetve rávenni, hogy bízza ránk az elefántját. Ha nem hajlandó meghallgatni bennünket, felajánljuk neki, hogy megvásároljuk az állatot.
– Ilyenkor rendszerint milyen fogadtatásban részesülnek?
– Változó a helyzet, de összességében egyre kedvezőbb. A még munkaképesnek tekintett állat esetében első alkalommal többnyire elutasítanak. Ha azonban kritikusnak ítéljük az elefánt állapotát, készek vagyunk akár kisebb törvénytelenséghez is folyamodni: olyan eset is volt, amikor egyszerűen elloptuk az állatot. A gazda a rendőrség kíséretében keresett meg bennünket, ám amikor a rendőrök meglátták, milyen állapotban volt az elefánt, nekünk adtak igazat. Ma meghaladja a háromszázat a parkban élő állatok száma.
– A környezete, a gazdák értik egyáltalán, mit akar ön ezzel a nagy elefántszimpátiával?
– Sokáig nem értettek, és ma is vannak ellenérzések, de érzékelhetően csökken az elefánttulajdonosok ellenállása. A mentalitásváltást nagyban segíti, hogy mára a thaiföldi illetékesek is teljes mértékben támogatják a munkánkat, és ez roppant hatásos üzenet minden és mindenki irányába.
– Elismertségében minden bizonnyal közrejátszottak az önnek ítélt különböző nemzetközi kitüntetések is. Hogyan kezeli ezeket a díjakat, milyen célok érdekében igyekszik hasznosítani őket?
– A díjak nem csak az enyémek, hiszen több mint százan vagyunk, akik ennek az ügynek élünk. A nemzetközi elismertség mindenekelőtt arra alkalmas, hogy igazolja a tevékenységünk szükségszerűségét, annak finanszírozási körülményeit, hiszen nemcsak az állatok megvásárlása kerül sok pénzbe, hanem a kezelésük, az eltartásuk is. És ebben a tekintetben roppant fontos a ránk irányuló figyelem.
– Az egyetemen ön művészettörténetet tanult. Tudja hasznosítani munkájában az ott szerzett ismereteket?
– Legfeljebb akkor, ha turistáknak kell mesélnem az országomról. Igazából orvos szerettem volna lenni, de túl alacsony vagyok, s amikor jelentkeztem volna az egyetemre, 160 centiben határozták meg az orvosi pályára készülők minimális magasságát. Ma ugyan nem létezik ez a megszorítás, nekem viszont már nincs időm a tanulásra, és kedvem sincs a pályaváltoztatásra.
– Mi veszélyezteti ma leginkább az elefántok létét?
– Több tényező is, elsősorban a kíméletlen dolgoztatás, valamint az állat bőréért, agyaráért folyó vadászat. Kevesen gondolnak viszont egy másik, újszerű veszélyforrásra: az idegenforgalom rohamos növekedésére. A turisták szállítására rendszeresített nyereg például több vemhes állat esetében vetélést vagy halott elefántbébi születését idézi elő. A természetellenes mozgások és tevékenységek ugyanakkor hihetetlen fizikai és lelki károsodásokat okozhatnak az elefántoknál.
– Van kedvence, vagy egy „szülőnek” egyformán kell kezelnie valamennyi „gyermekét”?
– Igyekszünk egyformán szeretni őket, de azért természetesen van kedvencem, egy hím, Hope (Remény) a neve. Nagyon fiatal korban fogták be túl megerőltető munkára, kis híján belerokkant. Miután hozzánk került, még sokáig nagyon agresszíven viselkedett, többször eldobott az ormányával, egyszer meg úgy a fához szorított, hogy több bordám is eltört. De nem adtam fel a reményt, hogy előbb-utóbb megszerettetem magam vele. Fél év múlva aztán egyszer csak éreztem, hogy a vállamra teszi az ormányát, óvatosan megölel. Akár egy gátlásos kamasz. Nagy szerelembe estünk, folyamatosan csókolna, ami nála azt jelenti, hogy igyekszik a szájába venni a fejem búbját. Időnként annyira tolakodó, hogy rá kell szólnom, olyankor durcáskodik egy kicsit, de rövidesen kezdi elölről az ostromot.
– Ilyen körülmények között jut ideje magánéletre? Van családja?
– Klasszikus emberi értelemben véve nincs családom. Én az elefántok megmentésének szenteltem az életem, tőlük olyan mértékű és intenzitású szeretetet kapok, amilyet embertől csak nagyon ritkán volt alkalmam. Ők az én családom, és már nem is vágyom másra.
SANGDUEN „LEK” CHAILERT
Thaiföld északi tartományában, Chiang Maiban született 1962-ben. Művészettörténetet tanult, de életét az ázsiai elefántok megmentésének szentelte. Az 1996-ban létrehozott Elephant Nature Park nevű rezervátum – ahol ma háromszáz elefánt él – alapítója és vezetője. Tevékenységével több televízió – National Geographic, Discovery Channel, Animal Planet, BBC – riportfilmekben foglalkozott. Érdemei elismeréseként a Ford Alapítvány 2001-ben a Hero of the Planet (A Földgolyó Hőse) címet adományozta neki, 2003-ban megkapta a Genesis-díjat, 2005-ben pedig Ázsia Hőse címmel tüntette ki a Time magazin.
