Mert a legsúlyosabb és végső bukás mégiscsak a lélekbukás. S ha én el is bukom, a jó ügy, amelyhez hozzákötöttem magam, bosszút áll értem is. S tán még az is igaz, hogy a rokonszenv lába lassúbb, mint a gyűlöleté. Mégis, én is azt kívánom, hogy a gondolat ne csak tollam alatt váljék írássá, hanem a mozdulataimban; magam is egyedül az írt és tettírás egységében méltányolom az eszmét. Két dolog jár előttem: az a hűség, amellyel az élethez tapadok, s az a hűtlenség, amely az élet fölé kerekít. Az elvárások kísérteténél csak a nemzetiség elvitatása abszurdabb terror.
Ki tüzek közé szorul, már nem számít a szeretetre. Tagjaiban egyedül az lüktet, vajon van-e, aki repülni merészel vele? Mert túl a történelmen s túl mindenen: az emberi méltóság legvégső határa az, hogy – még ha nem jön is a megváltás – minden pillanatban méltó akarok rá lenni. Bukarestben ismerik a csángó mesét, a virtuális fantom-sztorit. Vidám dolog egyesek számára az élettel, az igazsággal játszani. S hogy a hatalmasak száműznek a valóságból népeket, jogokat: szomorú dolog. A népek életében minden huszonnegyedik óra az első óra is egyben. Az emberi élet jellemzésére pedig egy Heltai Jenő-szállóigét tudok idézni: „az életben éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el”.
Látjuk a csángó valóságot, vagy csak nézzük? Annak látjuk, ami, vagy saját díszeinkkel beborítva? Szelíd arcú öregapó állt mellettem a magyarfalusi Szent István-szoborszentelés alatt, idén, július 24-én. Bácsi Józsi, hogy érzi magát, kérdem tőle. „Fiam, mondja, én ötven esztendeig az oltáron szolgáltam (sekrestyés volt), csak az eget láttam, húsz esztendeje nem állak egyenes háttal, csak a földet látom. Én most úgy vagyok, mint a mesebeli király: egyik szemem sír, a másik nevet. Sem égen, sem földön ekkora vétket nem éltem. Az nem Szent Istán! Az Szent Istán magyar király! Én nem láttam, vak vagyok, de mondják, hogy amikor a falusi asszonyok elkezdték énekelni Szent Istán énekét, akkor elment a pap. Fáj a szívem. S azt immá’ begyógyítni csak a föld fogja. Van, akinek bűn megbocsátani!” Eszembe jutott Pilinszky. Józsi bácsi, mondok egy szépet – szólok hozzá –, egy magyar költő mondta: „Ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” Egyetértünk vele? Leguggoltam hozzá, nagyságát meglátni, vak szemébe nézni. Tél ült tekintetében, a szürkeségen szikrák törtek át. Fölöttünk elvonultak a népek, a harangszó elverte a délebédet. Egy láthatatlan vasárnap volt, melyet krónikák nem fognak védeni. Csak az igazságosság szent jelei törtek mintha át egy imádkozó virrasztást. Sem vigasz, sem elismerés nem építheti a lelkemet.
Az író, mondja Németh László, csak akkor lehet társadalmi erő, ha vele egynemű társadalmi akarat sodorja. Egy olyan tanulságot, amelyben egész életemet, egész életünket elhibázottnak látom, vagy látjuk, sosem vonhatok, sosem vonhatunk le! Itt, a földön ember s ember közt a leghalkabb, de legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes helyeslése.

Forrás: Erdély.ma