Ezt a fiút Palinak hívták, második elemibe járt, igen-igen jó tanuló volt, és büszkélkedett az egyeseivel. Mikor a mamája el akarta vinni Öcsikéékhez, mindjárt mondta:
– Én komoly fiú vagyok, legkülönb tanuló a második á-ban. Én nem barátkozom ilyen pajkos kölyökkel. Majd, hogy még velem is valami gonosz tréfát csináljon!
Hanem hát egyszer mégsem kerülhette el, hogy Öcsikével megismerkedjék. A szülei jó barátságban voltak Öcsike szüleivel, s amikor valami fontos dolog miatt néhány napra el kellett utazniuk, Öcsikéékhez küldték Palikát, hogy egyedül ne maradjon odahaza.
– No, hát te vagy az a híres Öcsi? – ezzel köszöntött be Palika vendéglátó gazdáihoz. – Sokat hallottam már rólad, tudom, hogy sok embert megtréfáltál életedben. No, de az én eszemen nem jársz túl. Én a legjobb tanuló vagyok a második á-ban, te meg olvasni sem tudsz még, te pocok.
Hát Öcsike igen szelíd, jószívű fiú, de erre a beköszöntőre felforrott még az ő galamb epéje is.
– Hisen csak ne volnál vendég – mondotta –, majd megmutatnám neked, pocok vagyok-e vagy sem!
Közben pedig már forralta is buksijában a nadselűnél nadselűbb gondolatokat: hogyan tréfálja meg ezt a hiú másodistát, de úgy, hogy az egész világ kacagjon rajta.
Első nap nem történt semmi különös: Palika eljátszott a házigazdáival, de minden szava, minden mozdulata azt mutatta, hogy erősen lenézi ezeket a pockokat.
Második nap délelőtt iskolában volt. Ebédnél egy pillanatra sem hallgatott el, folyvást arról beszélt, milyen okosan felelt a tanító bácsi kérdéseire. Közben gőgösen nézett Öcsikére: ezt csináld utánam, pupák! Ebéd után nem akart játszani a gyerekekkel, hanem lefeküdt aludni, mint a felnőttek szoktak. Öcsire és Andrisra ráparancsolt az anyuskájuk, hogy ne zavarják a vendég álmát.
Hát Öcsi meg Andris nem is zavarták meg Palika édes szunnyadását. Öcsi félrehívta Andrist és suttogva szólt hozzá:
– Te, Andris! Van nekem egy...
– Nadselű gondolatod.
– Ej, ne szakíts félbe. Nem nadselű gondolatom van, hanem – ördögfarkam.
– Micsodád?
– Ördögfarkam. Emlékszel a Gyurka ördögruhájára, amit a gyerek-álarcosbálon viselt?
– Emlékszem hát.
– Elkértem tőle az ördögfarkat. Gyurka nem olyan gőgös, mint ezs azs utálatos Pali. Két gombért meg egy szép üveggolyóért nekem adta.
– De minek neked az ördögfarok ?
– Most jön a nadselű gondolat. Ha nem sakítottál volna félbe, már tudnád. Ezst a farkat odatüzzsük Pali nadrágjára. Most, amíg alszik. Azstán, ha sétálni megy...
Andris olyan hangosan elnevette magát, hogy szinte fölébresztette Palit. No, de szerencsére Pali oly édesen álmodott pompás feleleteiről, hogy még ez a hangos nevetés sem zavarta meg az álmát.
– Ez lesz aztán a farsangi tréfa! – mondta Andris, aki sok mindent el szokott lesni a felnőttek beszélgetéséből.
– Hát legyen farsangi tréfa – mondta Öcsike –, nem tudtam, hogy így is hívják a nadselű gondolatot.
Azzal úgy tett, amint elébb mondotta: szép csendesen, lábujjhegyen odalopódzott az alvó Palikához, s egy biztosítótűvel olyan ügyesen nadrágjához erősítette az ördögfarkat, hogy csupa csuda!
Leültek a szoba sarkában és kuncogva várták Pali ébredését. Négy óra tájban végre mozgolódni kezdett. Felkelt a díványról, nagyot ásított, kinyújtózkodott, megropogtatta a derekát, s csak akkor vette észre – nem ám az ördögfarkat, hanem Andrist meg Öcsikét.
– Most sétálni megyek – mondta büszkén. – Ne haragudjatok, hogy nem viszlek magammal, de hát végre is nem lehetek együtt egész nap... 
Azt akarta mondani: ilyen pockokkal – de meggondolta a dolgot. Mégsem gorombáskodhat a vendéglátó gazdáival. Hát csak ennyit mondott:
– Ilyen kis fiúkkal.
Öcsi meg Andris nem bánták, akármit mond is, csak menjen. Messziről követték az utcán, Ment, ment nagy büszkén, magasan hordva az orrát. Kezében könyvet tartott: hadd lássa a világ, hogy nem afféle kis pocok ő, aki még olvasni sem tud.
Hát a „világ“, azaz, hogy az utcán járókelő gyerekek észre is vették, hogy valami különös teremtés lépked el mellettük. Egyre többen szegődtek a nyomába. Kacagtak, kiáltoztak – hanem Pali kutyába se vette őket, hátra nem fordult volna a világ minden kincséért sem. „Pockok” – gondolta magában. De valami mégiscsak szeget ütött a fejébe. Mit is kiáltanak ezek a pockok? – Ördög, ördög, hosszú farkú ördög! – Mi lehet ez? Kinek mondják ezt?
Végre mégsem tudta megállani, hogy meg ne forduljon. Majd elszédült, mikor meglátta, hogy büszke lépkedése közben egy valóságos ördögfarkat hurcolt maga után... Hát ezért nevettek rajta, ezért kiáltoztak utána! A második á legjobb tanulója után, ezek a pockok!
– Takarodjatok! – kiáltott rájuk. És nagy üggyel-bajjal leszedte ruhájáról az ördögfarkat. Az összesereglett „pockoknak” eszük ágában sem volt, hogy eltakarodjanak. Nagy gyönyörűséggel nézték, hogyan indul hazafelé, kezében a leszedett ördögfarokkal. Már nem hordta olyan magasan az orrát.
„Ezt csak Öcsi eszelhette ki – gondolta magában. – Megállj, te pocok! Ezt nem viszed el szárazon! Majd kigondolok valamit én is!”
...Azóta is gondolkozik.