Farkas Réka
Éles vitát váltott ki országszerte a készülő tanügyi reform, és úgy tűnik, akárcsak a focihoz vagy a politikához, ehhez is mindenki ért. Tanárok, akadémikusok, szülők, mindentudó szakemberek osztják az észt nap mint nap, egymásnak ellentmondó vélemények mérgezik az amúgy is ezer sebből vérző oktatási rendszert. Miközben mindenki a gyermekek érdekeiről prédikál, úgy tűnik, legkevésbé mégis ők számítanak.
Sok éves sorozatos kudarcra, egyre gyengébb eredményekre volt szükség, hogy a román oktatás irányítói végre belássák, az állandó toldozás-foldozás, a félmegoldások csak tovább rontják a helyzetet. A minisztérium radikális reformlépésre szánta el magát, közzétett néhány kerettanterv-változatot, közvitát indított. Az meg annak rendje s módja szerint fellángolt, a pedagógusok nem győzik szétcincálni a napvilágra került elképzeléseket: kevesebb óra lehet, de nem az ő tárgyukból, a Nyugat-Európában bevált összevont tantárgyakat hülyeségnek tartják – nem csoda, hisz állásukat, katedrájukat féltik. Akit az egyetemen matektanárnak képeztek, az nem tud informatikát vagy fizikát tanítani, a történelemtanártól idegen a földrajz, a biológia oktatójától a kémia, és sorolhatnánk. Hogy hasznosabb lenne a gyermekeket összefüggéseiben megismertetni az irodalom, a tudományok rejtelmeivel, az mellékes, mert nincs, ki megtegye. A tanárképzést kellene először átalakítani, a pedagógusokat rávenni a továbbtanulásra, ám miért lenne kedvük ehhez. Egy régi, ma már igen kétes eredményeket termelő rendszer vergődésének vagyunk tanúi, kijelentések szintjén mindenki változást akar, ám a javaslatok napvilágra kerülését követően egyebet sem hallani, mint hogy mit miért nem lehet.
Alig néhány olyan szakember kapott szót, aki a gyermekek szempontjából próbálta vizsgálni, elképzelni, tervezni a változást. Nagyon kevesen merték kimondani, hogy a tekintélyelvű, információ memorizálásra alapozott oktatás ideje lejárt, hogy lehangoló látni a fáradt, elcsigázott gyermekeket, kik számára kényszer és nyűg a tanulás, kik nem tapasztalhatják meg a tudásszerzés örömét, valakiért – többnyire szüleik, tanáraik kedvéért – kínlódnak, nem azért mert felfedeztették velük, milyen jó érdeklődni, megismerni, tudni. Egy felnőtt munkaidejénél több iskolapadban eltöltött óra eredménye: egyre több funkcionális analfabéta, tanulástól megundorodott fiatal.
Hosszú hónapokig eltart még a vita, ez bizonyos. Mi jön utána? Lesz-e miniszter, ki felelősséget vállal a radikális lépésekért, ki szembemegy a szakszervezetekkel, új követelményrendszert mer kiépíteni? Lesz-e pénz a tanárok át- és továbbképzésére, az új tankönyvekre? Lesz-e akaratuk, bátorságuk vállalni a változást? Megérjük-e, hogy legalább unokáink számára ne kínlódás, hanem öröm legyen a tanulás?
