– Nos, ugye, nem ismeritek a szembekötős játékot?
– No, majd nem ismerjük – mondta Öcsike. – Egynek bekötik a semét, a többi sétsalad, aztán tessék megfogni őket. Unalmas játék!
– Ohó – mondta Szepi bácsi –, más az én szembekötős játékom. Jertek csak velem.
A gyerekek kíváncsian követték Szepi bácsit, aki először is a konyhába vezette őket. Ott szólt Zsuzsinak, a szakácsnénak.
– Zsuzsi, lelkem, van-e egy likas fazeka?
– Van bizony, lelkem, nagyságos úr, három is, mert azóta az istentelen háború óta a drótostótok nem járnak erre – verje meg a Jézus a háborúját!
– Verje, verje – mondta Szepi bácsi –, hát akkor csak ide egy likas fazékkal.
Megvolt a likas fazék, most már tovább vezényelte Szepi bácsi a gyerekeket, aztán megállott egy fűzfabokor előtt, ott levágott öt jó vastag ágat, abból minden gyereknek a kezébe nyomott egyet, az ötödikre meg felfűzte a fazekat.
– Így na. Most ezt az ágat, amelyiken a likas fazék van, jól beleszúrjuk a földbe.
Megtörténik.
– Most meg sorba szépen minden gyereknek bekötjük a szemét kendővel, jó szorosan, hogy egyik se lásson.
Megtörténik.
– Így na. Most én titeket jó messzire elvezetlek, onnét aztán keressétek a likas fazekat, hadonásszatok jobbra-balra a fűzfabottal, amelyik eltalálja a fazekat, annak veszek ám valamit. Igen, igen, valamit, de nem mondom meg, hogy mit. Nos, gyerekek, előre! Én meg itt szépen leülök és olvasgatok.
Hát leült Szepi bácsi, előhúzta zsebéből a könyvet, aztán olvasott, olvasott, látszott az arcán, hogy nagyon, de nagyon érdekes volt a könyv, olyan érdekes, hogy meg is feledkezett a gyermekekről. Azok pedig tipegteg-topogtak jobbra balra, előre-hátra, óvatosan hadonásztak a fűzfa botokkal, nehogy egymást fejbe kólintsák, de csakhamar rájött Öcsike, hogy így ugyan soha el nem találja a fazekat.
– Lefelé kell ütni a bottal, mégpedig jó erősen. Úgy ám – indítványozta Öcsike, akinek mindig van készletben egy nadselű gondolata. Hiszen úgy is cselekedtek, s egyszerre csak égszakadás, földindulás, fejemen egy nagy koppanás... Akkorát koppant a Szepi bácsi keménykalapja, hogy döngésnek is beillett volna. Ó, Jézusom, ó, Krisztusom! Egyszerre nem is egy, de két bot csapódott le villámgyorsan Szepi bácsi kalapjára.
– Hé! Hé! Mi ez? – riadt fel Szepi bácsi, aki közben a nagyon érdekes könyvön elbóbiskolt. – Ejnye, ebadta kölykök, bevertétek a drága köcsögkalapomat! No, megálljatok, majd még tanítlak én titeket játékra!
De az ebadta rossz kölykök bezzeg nem álltak meg, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, amikor aztán olyan messzire szaladtak, hogy nem láthatta, hallhatta Szepi bácsi, csengett a mező a kacagásuktól. Egyhangúlag elismerték, hogy ez megint nadselű gondolat volt Öcsikétől.
Valóban, a rossz nyelvek azt beszélik, hogy az ebadta rossz kölykök szándékosan verték be a jó Szepi bácsi kalapját. De én ezt nem hiszem, Szepi bácsi sem hitte el, mert persze hogy másnap új játékra tanította az ebadta rossz kölyköket.
– Ó, kedves Szepi bácsi – mosolygott huncutul Öcsike –, nadselű bácsi maga!