Váry O. Péter
De nem azért, mert jön a kerti munkák időszaka. Azt kimondottan várom. Gereblyélni, veteményezni, aztán lesni, amint kibújik az első csíra, amint a magból hajtott zöld rügyecske félő-kíváncsian felnéz a napra, s ha megtetszik neki a földi lét örökös körforgása, miként növekszik, gyarapszik, virágzik, s terem majdan. Mindig és újra a megmagyarázhatatlan bizsergés a hátgerinc mentén: a teremtés csodája.
Hát nem ezért félek a tavasztól. Az ideitől sem, bár korán jött, s ennek – soha jobban ne jósoljak, mint most –, félek, megisszuk még a levét. Igaz, az időjárás manapság felülírja a régi bölcsességeket, az időjósló napokban sem lehet megbízni már, régmúlt időkből ránk maradt kuriózumokká váltak, akár eleink máig megfejtetlen rajz-írásai. Azért akad még népi bölcsesség, mely eme értékválságos világban is tartja magát. Nem eszi meg a kutya a telet. S messze még a meteorológiai tavasz kezdete.
És még ez sem oka annak, amiért félek a tavasztól. Igen, akár az is megtörténhet, a gyümölcsszüretelés még tavasszal lejár, akárcsak tavalyelőtt megesett. A meleg kegyetlenül becsapja a növényeket, nőnapra már csak fonnyadt hóvirág marad a kertek árnyas sarkában, de kifakadásra vágyóvá érnek a fák duzzadt rügyei, aztán egy eső, hirtelen éjszakai fagy...
Hanem amiért valóban félek a tavasztól: a csábítás. Nem elég ilyenkor a kert, a város parkjai – elvágyik az ember. Erdőbe, messzire a zajtól, nyüzsgéstől, feltúrt utcák sártengerétől, majd még jobban melegedvén, a mindent megfojtó portól, a lakott vidék színeiben is lehangoló látványától-megélésétől. Csendre vágyik az ember, a természet megannyi neszétől, rezdülésétől, mocorgásától zajos magányra, és a zöld minden árnyalatára, benne egy-egy élénk lila vagy sárga foltocskára. És akkor lop egy kis időt, elrabolja magától vagy másoktól, kimegy legalább a város végére, onnan is két lépésre, kiszáll az autóból, és elindul céltalan, csak úgy, neki a világnak, bele a sűrűjébe, kerek erdőnek közepébe – és akkor megijed, és elretten, és visszariad, és fut, mint kit hat medve kerget és átok űz, mert amit az erdőben lát, az nem az, amire vágyott. Amit az erdőben lát, az a megcsúfolt természet, amit az erdőben lát, az az emberi felelőtlenség csimborasszója. Amitől a tél leple alatt csak meg lehet szabadulni, az mind az erdő szélén köt ki. Építkezési törmeléktől kinőtt ruhákon át az elhasznált pelenkáig, és ha ezeket – nehezen bár, de nyögve-nyelve mégis csak – „megemészti” a természet, hát ott a feldolgozhatatlan szemét színe-java: fogyasztói világunk mérhetetlen mennyiségben termelt műanyag hulladéka. Hogy itt-ott ezt a siralmasságot ékíti még egy-két lestrapált gumiabroncs, az már szinte említésre sem méltó.
Hát ezért félek én a tavasztól. Félek, hogy ha hív az erdő, ugyanazt kell látnom, mint évek óta mindig.
