Téltemetnek hát Székelyföld-szerte mindenütt, csak az a hírös bölöni farsang nem akart elkövetkezni. Az a messze földön nevezetes farsang, melyet a néprajzosok folyamatosan követnek, s melyre hazagyűlik a falu majd minden elszármazottja. Az a nagy hírű farsang, melyet a kommunisták sem tudtak kiirtani a falu tudatából, melyhez olyannyira ragaszkodott Bölön népe, hogy mikor már a környék minden falujából száműzték a régi népszokások legtöbbjét, Bölönben a hatalomnak minden évben újra és újra engednie kellett, s a legtöbb, amit tehettek, hogy éles szemű elvtársak „vizionálták” a felvonulókat, még mielőtt kimehettek volna az utcára, és a lovak sörényébe, farkába fonott színes szalagok közül kitépték a „véletlenül” a piros és a zöld közé keveredett fehéret. A műfajban a cenzúra ezzel ki is merült, az útjukat járó s portáról portára jobb kedvvel érkező legényeknek hiába is tiltották volna a szájhagyományban fennmaradt régi versikék elszavalását, vagy ha az egyre magasabbra hágó indulat úgy hozta, az „irredenta” nóták eléneklését. Így hát le is vonták a szakemberek a következtetést: a tradíció, de legalábbis a farsang hagyománya Bölönben „olyan fontos, mint a lélegzetvétel”.
És érdekes módon a „szabad világban”, mikor már senki nem tiltotta, de még csak nem is akadályozta a néphagyományok felélesztését, gyakorlását, Bölönben a farsang szervezése egyre nehézkesebbé vált. Valamikor a rendezői munka a katonakiszolgált legények kötelessége volt, a lovakon ülő párok a sor alá még nem került fiatalabbak voltak. A kötelező katonaság megszűnte nemcsak a regrutabál elmaradását eredményezte, hanem a farsang szervezését is akadályozta: egy idő után már nem volt, akinek átadni a rendezői botot. De azért mindig akadt, aki felvállalta a szervezést: hol a házas férfiak, hol a tűzoltóegylet, egyik évben az elszármazott és a városon tanuló fiatalok együtt... míg tavalyra végképp kimerült minden szervezői tartalék, és megeshetett Bölönnel az a csúfság, amit a kommunisták karhatalommal, fenyegetéssel, büntetéssel sem tudtak elérni: farsangi mulatság nélkül kezdte a böjtöt a falu népe. S hogy szinte ebből vált hagyomány, az csak nagyon kevésen és egy csökönyös polgármesteren múlott: ha Sikó Imre fejébe nem veszi, hogy márpedig a föld fenekéről is előkerít annyi jó bölönit, hogy bár tíz „cigányra” s a lovas párokra fussa, idén is elmarad a nappali farsang. De akadt még, aki megszervezze a farsangtemetést, s talán jó volna, ha a Kék Virág Néptánccsoport hosszú távra „megörökölné” e feladatot. Aggasztó azonban, hogy a helyi bandérium helyett „idegenlégiós” zenekarnak kell kísérnie a téltemető víg menetet.
De a legaggasztóbb, hogy a bölöni vergődés az önfeladás kicsiny, ám annál figyelmeztetőbb felkiáltójele: az a közösség, amely múltjához ragaszkodik bár, de belső indíttatásból nem képes annak ápolására, a jövőtervezésből nem a legjobb bizonyítványt állítja ki magáról.