A Sajó folyón, valamint annak bal partján 1241. április 11–12-én lezajlott csata története – mely során IV. Béla magyar király hadai súlyos vereséget szenvedtek a világtörténelem eddig ismert legnagyobb kiterjedésű és leghatékonyabb birodalma, a mongol főseregétől – általában széles körben ismert. Viszont az előzményekről, a csata utóéletéről, valamint az összecsapás lezajlásáról elég sok mítosz kering – ezek tisztázását is vállalta előadásában Zsoldos Attila.
A Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet tudományos munkatársa szerint az egész – a köztudatban részben tévesen rögzült – tatárjárásnak nevezett korszak (1241–1242) kutatását nehézzé teszi, hogy nagyon kevés forrás maradt fenn. Egész pontosan két egyházi ember, Rogériusz mester, váradi kanonok, krónikaíró, valamint Spalatói Tamás érsek, főesperes művei tekinthetők kortárs beszámolóknak, illetve az őskrónika (Gesta) is, amely viszont sajnos nem maradt fenn, mindössze a jóval később született Képes Krónikában lelhetők fel részletek belőle, melyekben szűkszavúan tárgyalják a tatárjárást. Más források is léteznek, de ezekből már áttételesen tájékozódhatunk az eseményekről. Rogériusz mester esetében – mondta Zsoldos Attila – szem előtt kell tartani, hogy egy olyan írásban (Carmen miserabile – Siralmas ének) foglalkozott a mongol hadjárattal, amely kimondottan a szenvedést igyekezett kidomborítani, bujdosásának történetére építve mondandóját. A magyar királyságon belüli viszonyokra vonatkozó szövegei például óvatosan kezelendők, amint a csatára vonatkozó részeket is kritikusan kell értelmezni. Spalatói Tamás A salonai és spalatói főpapok története című művében részletesebben inkább a csatát követő eseményekkel foglalkozik, IV. Béla király menekülésével egészen a dalmáciai Spalató (ma Split) városáig.
Az előzményeket illetően Zsoldos Attila rámutatott: a magyar királynak minden idők legnagyobb birodalma hadseregével kellett szembenéznie. A Mongol Birodalom már Dzsingisz kán idején hatalmas hódítást végzett, ráadásként nagyon jól szervezett volt. A mongol hadsereg olyan bravúrokra volt képes, melyekre más nem, így például rövid idő alatt hatalmas távokat tettek meg. A történész ugyanakkor tisztázott egy másik kérdést is: a mongol seregek nem váratlanul érkeztek a Kárpát-medencébe, IV. Béla királynak már évekkel korábban tudomása lehetett a veszélyről, ha más forrásból nem is, de Julianus barát keleti útját követően. Zsoldos Attila szerint néhány jel arra utal, hogy az uralkodó készült az esetleges betörésre, viszont az kétségtelen, hogy nem sikerült volna megállítania a hódítókat. Igaz ez, már csak azt figyelembe véve is, hogy a mongol seregek Batu kán vezetésével nem csak egy helyen törtek be a Kárpát-medencébe – Erdélyt feldúlják, illetve Kárpátalja irányából is érkezett egy sereg –, és amennyiben sikerült volna a bekerítő hadműveletük, a muhi mezőn történt összecsapás sokkal tragikusabb kimenetelű is lehetett volna. Léteznek olyan elméletek, melyek szerint a kunok kivonulása nagyban hozzájárult a végkifejlethez – ennek körülményeit és okait részletesen taglalta a történész –, és esetleg a kiadásukkal, amit a mongolok kértek, elkerülhető lett volna az összecsapás. Ebben a kérdésben viszont nehéz egyértelmű álláspontot kialakítani.
Zsoldos Attila úgy véli, kevésbé állja meg helyét a csatával kapcsolatos néhány megállapítás, így például, hogy a szekértábor létrehozása rossz taktikai döntés volt, illetve hogy a folyón átívelő híd védelmét nem szervezték meg megfelelően. Sokkal elfogadhatóbb, hogy egyszerűen a harcmodor és hatékonyság tekintetében volt hatalmas fölényben a mongol sereg, illetve a stratégiájuk is jobb volt, s például a harci gépezetek nyílt színtéren való használatával újabb előnyt szereztek.
Szintén a csatával kapcsolatban sokan vitatják IV. Béla elmenekülését, vagyis hogy helyesen cselekedett-e az uralkodó vagy sem. Zsoldos szerint ebben a korban a király személye olyannyira meghatározó volt, hogy az egész állam léte múlhatott volna azon, ha ő maga is elesik a harcok során.
A magyar oldalon így is hatalmasak voltak a veszteségek, és valahol szerencsésnek tekinthető az a tény, hogy végül a teljes haderő nem állt össze, így a csatát követően még lehetőség volt az ellenállásra. Igaz, attól még a mongol seregek közel egy évig pusztítottak Magyarországon, illetve üldözték a királyt, akit végül nem sikerült elfogniuk. Az 1242 márciusában történt kivonulásuk kapcsán Zsoldos Attila cáfolta, hogy ez Ödögej nagykán halálának hírére történt volna. A pontos okot mai napig nem ismerni.
Végül a történész néhány, szintén széles körben elterjedt véleményt is cáfolni igyekezett, mint például, hogy IV. Béla a mongol pusztítást követően kezdeményezte a várrendszer kiépítését a magyar királyság területén. Zsoldos Attila szerint ez a folyamat nem köthető kizárólag a tatárjáráshoz, amint a Kárpát-medence etnikai arányainak megváltozása sem – noha a lakosság helyenként számottevően meggyérült –, amelyre ugyan hatással volt a pusztítás, de bizonyos népcsoportok bevándorlása már korábban elkezdődött, illetve a későbbi események hatására folytatódott.
