Edzett kis fickó a bringás, kerékpárja is rutinosan hever a járdán, mintha megszokta volna már, ha valamiért hirtelen meg kell szakítani a karikázást, pár perc szünet után folytatódik az urbánus kalandozás. Az apa is így lehet ezzel, hiszen, akárcsak a narancssárga biciklinek, neki is helyben kell maradnia egy keveset. Lehet, más ilyenkor tüstént menne pár lépést előre, majd jöjjön csak utána a lurkó, de ő ezt nem teheti. Az élet arra kényszeríthette, hogy elfogadja, több türelemre, megfontoltságra van szüksége, mint azoknak a nyughatatlan apáknak, kiknek fel sem tűnik, valójában áldás, ha lendülhetnek a kis örökmozgók után, kiknek harmatfiatalosan is csak csínytevésen jár az eszük.
Persze, néha azért futna ő is, de nem teheti. Beletörődhetett abba, hogy míg más kapkodhat, ugorhat, akár a bolha, neki jobbára csak tekintete s a szavak maradtak. Mondatok, higgadt gondolatok meggyőző erejében bízhat. És az élet e különös, igaz­ságtalannak tetsző leckéjére biztosan figyel már a csemetécske. Mert különben is, a kis mihasznák mindent észrevesznek és megéreznek. Tehát ő, a fürgén kerekező apránként ellesi kerekes székben ülő apjától, hogy mikor, mire és hogyan figyeljen. Mit tegyen, mit ne tegyen. Később esetlegesen még majd a következményekre is gondol. Jó fej a kiscsávó. Apja pedig pontosan tudhatja, alig lehet ennél nagyobb feladat, mint csak szóval, kizárólag értő és érző szóval, magyarázó igével nevelni. Tudja, akkor is megfontoltnak, higgadtnak kell lennie, mikor már hevülne s lobbanna az indulat, mikor már úgy tűnik, nincs se cérna, se türelem. Mert igen, ezek a töpörtyűszerű kópék mesterien élnek lehetőségeikkel, érdekérvényesítő akaratuk a kufárokét is lepipálja. Ám neki, a világot s gyermekét székből szemlélő szülőnek nincs más lehetősége, más eszköze, más fegyvere, mint a meggyőző szó, az erővel, ám mégsem erőszakossággal kimondott mondat. Meg talán azt is látja, a nyüzsgő huncutkák a világ legkiszolgáltatottabb teremtményei, kiket különben sem nagy bravúr elkapni, ha éppen elugrabugrálnak. Hiszen a kis kópék is csak élni szeretnének, játszadozva élni, s míg ezt kívánják, baj nem lehet. S ha valaki, hát ő bizonyosan gondolhat arra, hogy ha a magukat folyamatosan atlétatermetűnek vélő szülők állandóan utolérik, picinyke szárnyalásuk közben mindig nyakon csípik őket, felnőve majd miként törekedhetnének a szokványosnál magasabbra?
A kerekesszékben ülő férfi csak néz. Más, mint a többség, mert másnak is kell lennie. Nem rohan, a lélek sem marad el mögötte. Halkan beszél, s amikor a kisfickó befejezi a porolást és felemeli a biciklijét, apa s fia tovább gurulnak a járdán.