Ősszel a mámoros világváltozás hetei késleltették az iskolakezdést, de ahhoz „mérten” most az évzárás is tolódott júniusra, úgyhogy a szép, zöld táblájú, címeres „Népiskolai értesítő könyvecskénk” év végi oldalait június 15-i dátummal töltötték ki a tanítóink az osztályzatokkal. Számomra az év végi értesítőoldal olyan örömet jelentett, mintha valami kincset találtam volna, amint néztem és olvastam: „Értesítő. Szabó Gyula M. kir. áll. Elemi népiskola IV. osztályának tanulója az 1940/41 iskolai év végén a következő osztályzatot érdemelte: Magaviselete: dicséretes Szorgalma: dicséretes”... A tantárgyak sorában első volt a „Hit- és erkölcstan” s hozzá Fülöp tanító tintájával a „kitűnő” osztályzat, s a többi tantárgy hasonlóképpen ugyanezekkel a „szép jegyekkel” folytatódott: Szüleim is, Sanyi is mind örvendtek az értesítőmnek, s valamikor ekkortájban történt kinn, a határban Kerekmagyaró alatt, amit mi inkább Egyesnek hívtunk, mert abban a határrészben, a hármasforgótól elkülönítve mindenki minden évben azt termelhetett, amit kért –, hogy kapálásunk és azzal együtt folyó beszélgetésünk közben én a természetemtől eltérően egy egészen „nagy dologra” ragadtattam magam a „szüleimmel szemben”. Szorosan összefüggött ez az „örökre” emlékezetes eset az iskolával, a tanulással s magával a „magyar világunkkal”, mert kapálás közben azt „osztottuk”, hogy Sanyi is, amilyen jó tanuló volt, elmehetett volna „tovább tanulni”, felsőbb iskolába, de arra a román világban semmiképpen nem volt mód az anyagi és egyéb nehézségek miatt, most pedig, hogy éppen végzem az elemi negyedik osztályát, szintén jó tanulóként, lehetne gondolkozni azon, hogy ősszel gimnáziumba menjek az itthoni ötödik osztály helyett, ami a családi gazdaság tekintetében is olyan jó megoldást jelentene, hogy Sanyi maradna itthon a birtokunk „gazdájaként” apánk után, engem pedig „kitaníttatnának” valamilyen más „tanult emberi” pályára, de anyánk és Sanyi amilyen kedvvel forgatta a tervet, apánk – akinek az ipariskolai „továbbtanulása” annak idején nem járt szerencsével, mert végül is a „föld mellett” kellett maradnia a tizennyolc holdnyi szántó- és kaszálóbirtokunk gazdájaként – mind csak vonakodott s aggályoskodott, hogy a mai magyar világban is drága és költséges a gimnáziumi taníttatás, annak „anyagi terheit nem bírjuk meg”, mint ahogy nincs is ilyen nagy faluban az egy Bencző Gyulán kívül senki, aki gazdaember gyermekeként gimnáziumba járna. Rajta kívül még Barra Karcsi – mindketten a keresztúri unitárius gimnázium diákjai –, de ő már a jobb módú „Túrós Barra” fia, a tejcsarnokos Barra Sándoré, akinek még arra is telt, hogy a faluban egyedül neki luxusautója legyen... Ahogy járt a kezünk a kapával, úgy járt a nyelvünkön ekkor sokféle szó, míg egy adott pillanatban én a kapát azzal dobtam el a kezemből, hogy a nyelvemmel egészen vakmerő szavakra fakadtam: „Én nem bánom – mondtam dacosan megállva a sorban –, ha nem adnak engem gimnáziumba, én maguknak többek nem kapálok!” Ez valóban „nagy fellépés” volt – bátyám évtizedekkel később úgy emlékezett a szavamra, hogy azt mondtam: „felakasztom magam” –, négy esztendővel azelőtt volt még hasonló eltökéltség bennem, amikor minden „lehetetlenség” ellenére ültem be elemi iskolánk első osztályába Fülöp tanítóhoz azzal, hogy „én nem bánom, maradok akkor is, ha nem vagyok beírva”, s édesanyám kapott is rajta a kalaplevetésem láttán, hogy „Látod-e, Mózes, milyen nagy kedve van!”, apám azonban csak állta tovább a szavát, hogy „nem bírjuk meg a taníttatás költségeit”... „Ha már Sanyinak nem sikerült, legalább Gyulának töltsük kedvit”, hajtogatta anyánk is a magáét, szemével a „gazdátlan” kapámon, de a döntő szó végül is az apánké volt, s „maradva” abban, hogy „nincs továbbtanulás”, felvettem a kaptámat, s vittük tovább a kapálás pászmáját...
Én tulajdonképpen az otthoni életet a mezei-kaszáló munkákkal együtt éppúgy szerettem, mint Sanyi, édesanyám hajtogatta is némiképp „vigaszul”, hogy belőlem is „jó gazda” lesz, mert minden dolgot pontosan-gondosan csinálok, nem „fuserálok” stb., kivált hogy visszakerültünk Magyarországhoz – Magyarország lett ismét a hazánk –, annak a mi falusi életünk tekintetében is hamarosan sok „jobb oldalát” láttuk s tapasztaltuk a román világhoz képest azon túl, hogy magyar voltunkat teljes szabadsággal élhettük, érezhettük s „művelhettük”. Nagy változás volt s eseményszámba ment többek közt az útcsinálás a főúton, végig a falun, le a Lokon, fel s alá a szomszéd falukba, nagy kőhordásokkal, pirizsmarakásokkal, úthengerekkel, ami egyben pénzt is hozott a házainkhoz, mert főleg a Sanyi-szerű legényecskék kőtörő munkába álltak lefele a loki útszélen, úgyhogy Sanyi mellett, az ő porciójába még én is zúztam időként a súlyos kalapáccsal a fej nagyságú köveket „pirizsmarakásba”, aminek meg kellett legyen a pontos mérete, mert aszerint fizették a munkát. Szinte tüneményes ütemben haladt az útcsinálás, s lett a régi gidres-gödrös, rázós „országút” olyan soha nem látott sima, mint a csűr döngölt földje, a szekér kerekei szinte maguktól gurultak, s még teheneink is serényebben és „boldogabban” léptek a patáikkal, az út közepén sem kell „sajnálniuk” a lábukat a kiálló-botlasztó kövek miatt. Ezt a „civilizált útépítést” még az is tetézte, hogy a falun kívül a szabályszerűen megcsinált sánc és útmart mentén végig teleültették a földszéleket egyforma almafacsemetékkel, amit még a földszélek gazdái jó szemmel néztek, kivéve az egy „Futuc Laji” keresztapámat, aki Hidaspatakán alul az ő földjének szélére ültetett sort egyből kiszántotta abbeli háborgásában, hogy pár év alatt felnövendő fák árnyékot vetnének az termelvényeire...
Nekünk 1941-ben nagyobb kapálnivalónk éppen a Hidaspataka irányába esett, ott fordultunk neki a hegyoldalnak, ki a határszéli Nagymezőbe, ahol szép fekvésű, jó darab földünk volt a karácsonyfalvi és szentpáli határ szomszédságban. A papónk részével dupla örökségű birtok volt az is, egyetlen tagba „nyilazva”, egy része fűként fennhagyva a kaszának, s most törökbúzahatár lévén, sokszori járással lógott a kapa a vállunkon alá a Lokon, míg végeztünk a kapálással azon a falutól legmesszebb fekvő földünkön, ahol a tornyunk déli harangszava is csak időnként hallatszott, ha úgy „csapta” a légmozgás.
Júniusi békés falusi életünk a szokott módon folydogált olykor egy-egy délután záporral, ami „kivert a pászmából”, s lassan már készültünk, hogy a harmadik kapálással is végezve, költözünk „hátra” Vargyasba szénacsinálni, amikor egyszer csak jött a háborús hír, hogy Hitler hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, s a német csapatok ott is olyan „villámháború” sikerrel aratják a győzelmet, mint addig is mindenütt. Várható volt, hogy Oroszország néhány hét alatt összeomlik, s nekünk külön izgalmas hírként jött a Nagymezővel szinte határszomszédos Romániából, hogy a román hadsereg is egyből megindította a támadást Hitler oldalán az orosz ellen, s máris foglalja vissza az alig egy esztendeje elvesztett Besszarábiát. A levegőben volt, hogy a háborúnak ezzel az új fordulatával a Magyarország és Románia között Hitler által „megfelezett” Erdélynek mi lesz a sorsa, és sokan úgy vélték – a „politizálóbb” férfiak –, hogy ha Románia fegyvert fogott s belépett Németország oldalán a háborúba, akkor Dél-Erdély egyhamar nem fog visszakerülni Magyarországhoz.
(folytatjuk)