Égigérő sziklabércek
kristálytiszta forrást sírnak,
Maros és Olt,
amíg éltek,
tündérlányként itt vidultak.

Anyjuk: Tarkó tündérasszony,
Apjuk: Tarkó tündérgazda...
anyjuk sorsa,
hogy virrasszon,
apjuk? verve súlyos vasba.

Történt, hogy a tündérkirály
ellenében tündérnépek
szárnyat bontva,
mint a sasok,
harcba szálltak: ifjak s vének.

De a király varázslattal
legyőzte a lázadókat,
elmúlt a harc
(el a dallal),
s némaság ül itt azóta.

Tarkó tündérgazda vasban
a Fekete-tenger mélyén
várja, hogy
az idő lassan
feledést hozzon személyén.

De lányai: Maros és Olt,
(tündérlányok, tündéréjben)
határoztak:
volt, ami volt,
nem építnek várat légben.

Tudták, hogy a folyók sorsa
eljutni a tengerekbe,
s mivel apjuk
tenger foglya,
„Folyók leszünk”, így merengtek.

Kérték anyjuk – ez is így volt –
vízzé varázsolja menten...
Maros szelíd,
szilaj az Olt,
s elindultak mind a ketten.

Olt dühödten tört a hegynek,
s a megkövült óriások
zokon vették,
vették kegynek,
vizével, hogy medret ásott.

Olt útján az eget leste,
s délnek tartva zúzott sziklát,
nekifeszült,
s egész teste
dühödten fújt vízhab-szikrát.

Aztán délnek, s éjnek végén
rátalált a vén Dunára,
Duna bátyó
bizony békén
köszönt rá a kishúgára.

– Hová-hová húgomasszony,
be’ sietős a járásod,
itt már nincs,
mi megakasszon,
holnap: tenger lesz szállásod.
– Oda megyek, Duna bátyám,
apám ott van, teljes vasban.
Oda rohanok
én vágyón,
hol hullámhegy tör magosba.

– Pihenj most már Oltom édes,
vágyad oltja biztos utam,
viszlek apád
börtönéhez.
Hömpölygök, ne hidd, kifúltam.

Duna bátyó öreg volt már,
világlátott és tapasztalt,
s tudta, hogy
a tündérkirály
ellenséget hogy marasztal.

Olt kisasszonyt azért aztán
szélborozdált tükre alá
úgy rejtette,
hogy ne lássák,
ketten folynak immár alá.

De, hogy szavam ne feledjem,
Maros tündér szelíd lankán
folydogált, és
nefelejcsek,
ibolyák nyíltak a partján.

Türelmesen ment előre,
oltott tüzet, oltott szomjat,
mosolygott
a legelőkre,
vizét itták rókák, nyulak.

Útitársként patakokat,
hűs folyókat vett magához,
nem számolta
a napokat,
tudta, eljut az apjához.

Véle halak játszadoztak,
csakhogy fodrokat kacagjon,
homokszemek
álmodoztak,
belőlük, hogy partot rakjon.

Teltek napok, hetek, havak,
Maros folyatta az útját,
eső esett,
hulltak havak,
látott szépet, világ rútját...

Aztán egyszer csak előtte
Szőke-Tisza lépdelt halkan.
„Hova tovább?
Tán előre?”
S szinte állt a szörnyű bajban.

– Kistestvérem, téged várlak,
Tisza vagyok, Maros húgom,
megígértem
az apádnak,
viszlek tovább, hogyha hagyod.

– Tisza néném, pihent vagyok,
de ha úgyis egy az utunk,
jöhet árvíz
vagy jégzajlás,
ím így ketten meg nem futunk.

S elmesélte szépen sorban,
apját, anyját, Olt testvérét,
s azt is, hogy ő
meg nem torpan,
áldozná bár minden vérét.
Hullámokkal elegyedtek,
vittek hajót (öles szálfát),
Maros és Olt
eggyé lettek,
s nem feledték anyjuk
álmát.

Ne keresd Tiszán s Dunában
sem a Marost, sem az Oltot,
tengervíz a
Duna is már
mindent, mindent eggyé oldott.

Szilaj az Olt, Maros szelíd,
anyjuk egy, de más az útjuk,
Tisza, Duna
velük telik,
s azt, hogy miért, most már tudjuk.

Megtalálták-e apjukat?
Cimboráim, az a lényeg,
Tarkó-tündér
könnyét hozzák,
medrük: könnyel telt ösvények.

Ennyi volt csak a legenda,
mese-mese: szép valóság,
fa volt a híd,
s lám gerenda!
Két part között út: a Jóság.

Cimboráim, szépen kérlek,
higgyétek, hogy mindez igaz,
különben még
tetten érhet
tenger gyász, mely könnytől vigad.