Mindez annak okán kerül előtérbe, hogy Adrian Curaj oktatási miniszter a napokban egy sajtótájékoztatón etikai kódex megalkotásának szükségességéről beszélt, amelynek ki kellene terjednie az iskolára, a pedagógusokra, a diákokra és a szülőkre. Kérdésre válaszolva a tárcavezető hangsúlyozta, nem az ő tiszte megmondani, mit kell tartalmaznia egy ilyen szabályzónak, ő csupán elindítja a széles körű párbeszédet a témáról, a kódex összeállítása szakemberek feladata, gyakorlatba ültetése pedig mindannyiunk kötelessége.
Nincs azzal semmi baj, ha szabályba kívánják foglalni mindazokat a magatartásformákat, amelyekhez igazodnia kell tanárnak, diáknak, szülőnek, az iskola teljes személyzetének, csupán az sántít a dologban, hogy jó néhányszor már elkészült a tanügyi etikai kódex terve, véglegesítése mégsem történt meg, maradt a riogatás szintjén, hogy így meg úgy büntetnek ezért és azért. Egy érett társadalomban nem arról kellene szólnia az egyes szakterületek szabályzóinak, hogy mit nem szabad, sokkal inkább azt kellene leszögezni, hogyan működjenek a különböző rendszerek annak érdekében, hogy eredményesek legyenek, szereplőik megtalálják a rájuk szabott egyéni feladatokat, kihívásokat, a folytonos kudarcélmény helyett az önmegvalósításnak, elégedettségnek adjanak helyet. Amíg ellenben a másik sárba tiprása, megalázása, a nem lojális verseny kiélése – lásd az utóbbi idők nagy visszhangot keltő iskolai botrányait – a cél, addig nem beszélhetünk szikrányi etikáról sem, nemhogy egy egész csomagról.
Nem az oktatás az egyetlen terület, ahol magatartásszabályzókat kellene bevezetni, a közszféra, a politikum, a média egyes szereplőire is ráférne a gatyába rázás. Példát lehetne venni a civil társadalomról, azokról az egyesületekről és alapítványokról, amelyek egy jó ügy érdekében nem a könyöklés, a türelmetlenség, a hatalommal való visszaélés, hanem a szakmai hozzáértés mellett a megértés, az odafigyelés, az elfogadás eszközeivel érnek el eredményeket. Ahhoz pedig kétség nem fér, az oktatás, a nevelés, a jövő nemzedékével való törődés az egyik legjobb ügy, amiért érdemes félretenni egyéni érdeket, anyagi elégedetlenséget, a hazai tanügyi rendszer folytonos bizonytalanságát, és inkább figyelni a belső hangokra, saját etikai kódexünkre, amelynek abból kellene kiindulnia, hogy a mi gyermekeink is azokban a padokban nevelkednek, gyarapodnak tudásukban, amilyeneket mi helyezünk alájuk. És ezek nem lehetnek ingatagok, biztos talajon kell állniuk, amit nem kódexek fognak egyengetni, hanem az emberi értelem és önfegyelem.