Ez ellen senki nem emel kifogást, legfennebb azt fel lehetne róni a városvezetésnek, hogy miért nem fogott hozzá hamarabb. Hagyjuk ezt is. A lényeg, hogy most már dolgoznak. Vagyis hogy nem. Miután nagy hévvel belelendült a kivitelező a dúlásba, rontva-bontva azt is, amit nem kellett volna, a széttrancsírozott utcát napokig sorsára hagyta, a lakókat, vállalkozókat kétségbeesésbe taszítva.

Emberlakta vidékre még csak nyomokban sem emlékeztető látvány fogadja a Csíki utcába merészkedő kalandort. Inkább feldúlt harcmezőre hasonlít a táj, ,,kísérőelemei" is ahhoz igazodnak: sűrű bűz ül a házak között, akárcsak pergőtűz és gyalogosroham után a harctéren. Extrém sportok kedvelőinek lehetne hasznos gyakorlópálya a kiálló betontömb kanálistető, a sok pocsolya, a göröngyös, árkokkal szaggatott, járdáitól is megfosztott utca. Holott itt embereknek, a város lakóinak kellene élniük. Közlekedniük, babakocsit tolniuk, vásárolniuk. A város vezetősége azt ígérte, zökkenőmentes lehet majd az itt lakók élete, némi kis kényelmetlenséget el kell tűrniük, de mi ez ahhoz képest, hogy gyönyörű szép, újonnan közművesített utcájuk lesz? No, hát ennyit az ígéretekről. Nem csoda, ha zúgolódnak.

Az előzményekről néhány szóban. A Csíki utca teljes felújítására kiírt versenytárgyalást egy magyarországi cég kolozsvári leányvállalata, a KÉSZ Kft. nyerte meg. Nem sokkal, de alacsonyabb áron, mint vetélytársai. Az ilyesféle munkálatokban jártas szakemberek már akkor csóválták a fejüket: ebből nem lesz gálickő, mondogatták, gyanús az alacsony ár, ennyi pénzért nem fog alvállalkozókat találni a cég, csúszások lesznek. De a törvény kemény, azt mondja, a munkálatot annak kell odaadni, aki a legkevesebbért ígéri kivitelezését. A KÉSZ a városháza által kért feltételekkel vállalta az utca teljes felújítását: a víz-, szenny- és esővízcsatorna lefektetését becsatlakozásokkal együtt, új útalap, új utca- és járdaburkolat. A városháza feltételei azonban igencsak hiányosak, például a kivitelezésre egyetlen határidőt, az év végét szabták meg. Azt már a kivitelező ötölte ki, hogy ne egyszerre dúlja szét az egész utca hosszát, hanem négy szakaszra osztva a négyszáz métert, egyszerre csak egy részen dolgozzon, azt teljesen végezze el, mielőtt a következőhöz hozzáfog. Minden munkafázisra a gyalogosforgalom akadálymentes biztosítását ígérték, határidőket is ajánlottak — úgy tűnt, az ilyesféle munkálatokban jártas szakemberek szkepticizmusa ezúttal alaptalan.

Aztán nagyon hamar kiderült, hogy mégsem. A nagy munkához március 17-én kellett volna hozzáfogni — pontosan egy hét múlva el is kezdték. Hivatalos változat szerint a cég átiratban kérte a városházától a késés jóváhagyását, tekintettel a húsvétra. Beleegyezett a városháza, miért is ne? Aztán végre-valahára lezárták az utcát, elkezdték felszedni a régi kockakő burkolatot, ezt az értéket a város tehergépjárművei — mentési céllal — szállították el. Következett az útalap felszedése — és ekkor kezdődtek a bajok. A munkagép nem igazán bírta a strapát, többet állt javításra várva, mint amennyit működött. Még ez sem lett volna oly nagy baj, merthogy a munka csak-csak haladt, de felszedték a járdákat mindkét oldalon, holott ez egy későbbi munkafázis lett volna. Még ez is hagyján, hiszen előbb-utóbb úgyis meg kellett volna csinálni, de összetörték a régi kanáliscsövet.

Itt kezdenek igazán bonyolódni a dolgok. A betoncsöveket egykor esővízelvezetés céljából fektették le, arra időközben sok lakó szennyvízvezetékével rácsatlakozott. A hálózatról úgy tudták az illetékesek, már nem működik, bár az is lehet, nem is tudták, hogy létezik. Annyi bizonyos, a tervben abban a mélységben semmiféle csövezet nem szerepel — következésképp a kivitelező nem hibás, hogy összetört egy olyan vezetéket, melynek létéről nem tudott. A városháza a csőtörés napján kiküldette a közüzemek szippantókocsiját, az össze is gyűjtötte az utcáról, amit tudott, a többi, s ami időközben folyik, maradt. De nem az utcán, hanem szép lassan elkezdett becsordogálni a pincékbe, az udvarokra. A maguk portáját menteni akaró lakóknak kellett kivonulniuk árkokat kaparni, hogy valamelyest visszavezessék a lét a törött csőbe. Maguknak, mert senki más nem dolgozott az utcában. A kivitelező több napra eltűnt, munkása még mutatóban sem fordult meg az utcában. A városháza naponta kérte a munkálat folytatását — de egy olyan feladatfüzettel, melyben csak a legvégső határidőt rögzítették, nagyon nem ugrálhatnak.

Aztán eljött a lakók által várva várt nap, kedden ismét megjelentek a munkások, s rögvest hozzáláttak az 1918. December 1. út felé megkeresni a csatlakozási lehetőségeket. Érdeklődésünkre Bocz Gábor, a kivitelező cég helyi munkálatfelelőse elmondta, az eddigi kényszerszünetnek gazdasági okai voltak, időigényesnek bizonyultak a tárgyalások az alvállalkozóval. Azonkívül az időjárás sem kedvezett, de most már felpörögnek a dolgok. A székelyudvarhelyi alvállalkozó, amelynek a csövezetek lefektetését kell elvégeznie, gőzerővel fog dolgozni, s a lemaradást behozzák — ígérte Bocz Gábor. Ha ígéretét teljesíteni akarja, igencsak kell csipkedniük magukat munkásainak, az első szakasz befejezését ugyanis a mai napra előlegezték.