Nemrég újra jogosítványhoz jutottam! Juppidú! Örömöm határtalan, újra legális vagyok, fizethetem a büntetéseket, ihatom az alkoholmentes sört. Sofőr vagyok. Ebben az euforikus állapotban az ember pillanat alatt feledi azokat a kellemetlenségeket, amiket az ügy érdekében kiállt. Csakhogy én megfogadtam, hogy emlékezni fogok.
Emlékezni fogok a mínusz húsz fokban toporgásra a rendőrség csukott ajtaja előtt, ahol az elméleti vizsgára várakozva közel száz sorstársammal együtt reggeltől délután négyig cidriztünk, a kirendelt rendőrkatona fecnijéről próbálva kiolvasni a nevünket, hogy megtudjuk, mikor ér véget kálváriánk, azzal a gondolattal, hogy ez büntetés.
Emlékezni fogok a másik toporgós napra is, az út szélén, ahol – a szerencsére jobb időben – ismét egész nap lestük a rendőrök jóindulatát, hogy hátha, mert ez pofára megy, arra, hogy tetszik-e a neved, adott-e neki az asszony, gyomorsav kínozza-e, meg ilyenek. Az út szélén ácsorgás amúgy nem is a vizsgázónak a legnehezebb, hanem az oktatónak, ő ugyanis nem ülhet be a rendőrrel és a vizsgázóval egy autóba, nehogy segíthessen, vagy esetleg legyen egy objektív tanú is.
Az meg egy másik vizsgázó, aki, szintén a zabszem hatása alatt, nem valószínű, hogy szót emelne rendőri igazságtalanság ellen. És megyünk vizsgázni újra és újra, 100 euró egy próbálkozás, bocs, nem sikerült, a rendőri konstelláció nem olyan volt, gyere két hét múlva, míg meg nem unod. Amíg tart a kálváriád, nem pofázol, mert még remélsz, ha meg már sikerült, akkor elfelejted gyorsan, és a rendszer marad a régiben, rendőrkézben, rendőrlogika szerint, rendőrstílusban. Rendőrlogika szerint, mondom, mert az elméleti tesztek sem azt hivatottak mérni, hogy ismered-e a közlekedéselméletet, hanem azt, hogy felnőttél-e ehhez a magas logikai rendszerhez, a beugratásokhoz, átverésekhez, egyszóval tudsz-e úgy gondolkodni, mint egy rendőr. Ravasz, nagyon ravasz. És tanulni kell ezt sokat, mert ha nem, nem sikerül.
Rendőrstílusban, a rájuk jellemző kedvességgel, hogy érezd, büntet a rendszer, amiért be akarsz állni az autóvezetők kiváltságos sorába, cserébe a zsák pénzért, amit odahordasz.
Hányatott életem során volt alkalmam sofőrvizsgázni Angliában és Kanadában is. Az elméleti és gyakorlati vizsga egy óra alatt zajlott le, vizsgabiztossal – rendőrnek nyoma se volt –, civil jóindulattal, kézfogás, segítőkészség, meleg kávé, kényelmes épület, a székeken plüss. Az autóban a vizsgázó mellett ül az oktatója, mögötte a vizsgabiztos. A vizsga secc-pecc sikerült, egy óra múlva az autóval huss...
Ezen régi és új emlékek hatására az az egyáltalán nem forradalmi gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy miért is van ez az intézmény Romániában még mindig rendőrkézben. Értem én, hogy ez a büntetés, mert ez már csak ilyen szado-mazo állam, micsoda puhány állampolgárok nevelődnének itt, ha ez átkerülne egy céghez, amely körülményeket biztosítana váróteremben, emberszámba venne, arra koncentrálva, hogy tényleg megtanítsa a népet autót vezetni. Hogy ne azt érezd közben, hogy egy ellenséges közegben élsz, amely még egyszer szorított egyet rajtad, hogy az agyadban bevésődve maradjon az a szó, hogy büntetés.
Bocs Áron
