Megszoktuk már, hogy a szentgyörgyi mozgásszínház a lehetőségeihez mérten igyekszik igényes előadásokat készíteni, eddigi fontosabb produkciói azonban kimondottan mozgásszínháziak voltak, kísérleteik a prózai színház területén általában hagytak kívánnivalót maguk után, ami érthető, hisz nincs állandó gyakorlatuk ezen a területen. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy A tenger az első olyan előadásuk, melyben feltűnés nélkül tudnak szervesülni a játékhoz az elhangzott szavak, ahol nem érződik, hogy betanult szöveget mondanak fel a színészek. Mi több, annyira belülről „hozzák a figuráikat”, hogy bár közvetlenül a nézők orra előtt zajlik a játék, és bár Ibsen darabjának komoly lélektani mélységei vannak, alig lehet tetten érni hamis színészi pillanatot az előadásban. Dicséretre méltó, hogy a román anyanyelvű rendező ilyen jól rá tudott érezni a szövegen belüli pontos hangsúlyokra, hogy az erőtlenebb részeknél sok mozgást és külső elemet is használt, a fontosabb jeleneteknél pedig inkább a színészek játékára, mozgására épített. A dramaturgi munka kifejezetten erősítette a szöveget, a kivágott szereplő sem hiányzott.
Az előadás legfőbb jellegzetessége és egyben erőssége líraisága, melyhez a kivetített látványelemek ugyanúgy hozzátartoznak, mint a színészi mozgás, az anyagszerűség dominanciája vagy Ketil Bjørnstad végtelen távlatokat idéző zongorajátéka és Terje Rypdal felejthetetlen gitáreffektusai. Andrei Mălina koreográfus nevét kiemelik a szórólapon, de kétségkívül nem csak az ő érdeme az a gazdag és árnyalt mozgásrendszer, amely jellemzi az előadást. Abból, ahogyan megérintik, elengedik, felemelik, eltaszítják egymást a szereplők, az a fajta mozgáskoordinációs magabiztosság árad, amelyet a legjobb koreográfus sem tudna másfél hónap alatt „betanítani”. A lélek minden rezdülését leképezik a testek, melyeknek annyi teret enged a rendező, hogy nehéz lenne eldönteni, vajon inkább prózai vagy mozgásszínházi produkciót látunk. Horaţiu Mihaiu végzettsége szerint építész, de többnyire képzőművészként, díszlet-, és jelmeztervezőként dolgozott, mielőtt a rendezésbe is belevágott volna, ami egyértelműen érződik előadásain. A tenger című legújabb munkája ismételten bizonyítja, méltán tartják a költői színház egyik meghonosítójának Romániában.
Jól ráéreztek az alkotók Ibsen darabjának különös, misztikus felhangjára, és erre építették fel az előadást. A főhősnő tengerhez való vonzódása, mely összefonódik a múlttal és a titokzatos idegennek tett fogadalommal, a női lélek megmagyarázhatatlan rejtelmeibe vezeti az olvasót, ahol az érzelmek, érzések, megérzések, benyomások labirintusában ezernyi értelmezési lehetőség kínálkozik a rendező számára. Horaţiu Mihaiu úgy tudta továbbgondolni, színpadi jelenetekké formálni ezt a misztikus világot, hogy önmagát is beleszőtte finom gesztusok által. A tenger háttérre kivetített képei és a különböző megjelenítések, kinagyítások, vizuális játékok ezen a felületen, a szuggesztív zene és hangeffektusok, a víz és a papír látványa és érzete, a háttérben tornyosuló ideális asszony örök jelenléte és a domináns kék szín – amely az egyik leggazdagabb szimbolikájú szín, és amelynek valamennyi jelentése beépült az előadásba – gazdag érzetegyüttesként segíti a színészek játékát.
Csupán a legvégén támad némi hiányérzetünk, amikor a döntésképtelenség mozgásba foglalt, gyönyörű jelenetsora után szinte észrevétlenül, de mégiscsak elmarad, pontosabban hangsúlytalanná válik a szerző szándéka, Ibsen eredeti darabjának meglepő és határozott végkifejlete, mely a racionalitás és az ember döntési szabadságának győzelme lenne a lélek megmagyarázhatatlan sugallatai fölött. A tudattalanba vezető ajtók valahogy nyitva maradnak az előadás végén, a költészet feloldja a főhősnő határozott állásfoglalását.