Az ingatlanokat megvásárló két volt bérlő ügyvédjei hosszasan ecsetelték az előzményeket — egyikük 1858-ig visszamenően érvelt amellett, hogy sem az iskola, sem a hozzá tartozó lakások nem képeztek egyházi tulajdont —, és kérték az ügy visszahelyezését alapfokra (ahol első ízben elveszítették), valamint az állam mint volt telekkönyvi tulajdonos bevonását; bizonygatták továbbá ügyfeleik jóhiszeműségét is. Hasonlóan érvelt a közüzemek (volt városgazdálkodási hivatal) jogtanácsosa, aki szerint egyetlen törvény sem tiltotta az államosított házak eladását, tehát az elidegenítési folyamat törvényes volt — megjegyezte azonban, hogy a református egyháznak lehetősége van kártérítést kérni a vissza nem szolgáltatható ingatlanokért. Sokkal rövidebben beszélt az egyházkerület által megbízott ügyvéd (akit azonban az egyik bíró többször is félbeszakított), elmondta, hogy a másik fél összekeveri az ügyeket, már letárgyalt dolgokkal hozakodik újra elő (az állam részvételéről pl. rég eldőlt, hogy fölösleges, hiszen eladásuk idején a lakások már városi tulajdonban voltak, az pedig végképp nem meghatározó jelentőségű, hogy 1858-ban mi volt, miután már jogerősen megállapították, hogy az egyháztól államosították), és az alapfokú ítélet megerősítését, azaz a rosszhiszemű adásvételi szerződés megsemmisítését kérte. Mindezt természetesen vaskos iratkötegek és különféle okmányok rögzítik és támasztják alá. Ítéletet április 30-án hirdetnek.