– Mi késztetett arra, hogy fotómodell legyél?
– Nem mondhatnám, hogy mindig is vonzott ez a világ, inkább lassan alakult ki bennem, mert elsősorban önbizalmam növelése volt a cél. Még egyetemista koromban említette egy szaktársam, hogy kellene jelentkeznem valamilyen szépségversenyre, így kezdődött az egész. Részt vettem több megmérettetésen is, amelyek során a fotózások tetszettek meg, akkor éreztem rá, mennyire jókedvre derít, hogy részese vagyok a folyamatnak. Ez számomra kikapcsolódás.
– Egy modell esetében mi a fontosabb: a fizikai szépség vagy a belső kisugárzás?
– Erre általában azt szokták válaszolni, hogy természetesen a belső kisugárzás, viszont úgy gondolom, az  önmagában nem elegendő. Tehát mindkettő fontos, a belső kisugárzás kicsit fontosabb, mert az adja a pluszt a fizikai szépségen kívül. Lényeges még, hogy a modell szeresse, amivel foglalkozik, emellett önbizalomra is nagy szükség van, mert ha valakinek nincs, lehet nagyon szép, de a fotókon úgyis meglátszik majd a hiánya. Illetve még kiemelném: a fotózások esetében az említetteken kívül fontos, hogy a modell legyen fotogén, mert meglepő módon vannak nagyon szép lányok, akik a fényképeken mégsem mutatnak előnyösen.
– Menyire nehéz Erdélyben érvényesülni, illetve nemzetközi porondon ismerik-e a hazai fotómodelleket?
– Mivel számomra a modellkedés inkább hobbi, mintsem elsődleges cél, nem törekedtem nagyon érvényesülésre, csupán megragadtam a lehetőségeket. Úgy gondolom, mivel Erdélyben nagyon sok fotós dolgozik, ha egy szép, fotogén lány úgy dönt, szeretne fotómodell lenni, ez kellő nyitottság és elszántság mellett sikerülni fog, csak meg kell keresni a megfelelő embereket, akik ebben segíthetnek, és megszólítani a fotósokat. Viszont nem lehet nagy nemzetközi sikerre számítani, csupán helyi elismerésre. Aki ennél többre vágyik, az modellügynökségeken jelentkezhet, de ott már komolyabbak az elvárások, ami a magasságot, súlyt, életkort illeti.
– Fotómodellként vannak-e rajongóid? Miután megjelent a fotód az Erdélyi Konyha címlapján, megismertek-e az utcán az emberek?
– Nem mondhatnám, hogy vannak rajongóim, mivel a hétköznapokon egyáltalán nem sminkelem magam, így nem ismernek fel, akik csak képen láttak, mert a fotók mindig sminkben készülnek. Azokon a helyeken, ahova néha beülök kávézni, beszélgetni a barátnőimmel, előfordul, hogy felismernek, mert nem teljesen idegen az arcom, vagy például az egyetemisták, akik a munkahelyemen is láthatnak...
– A hétköznapi életben sem átlagos a foglalkozásod, hiszen oktatásszervezőként dolgozol a csíkszeredai egyetemen. Elárulnád, hogy miből áll a munkád, és miként egyeztethető össze fotómodell-karriereddel?
– Csíkszeredában a Sapientia-egyetemen dolgozom már ötödik éve tanszéki tanulmányi előadóként, ami azt jelenti, hogy az oktatók munkáját segítem az adminisztratív teendők elvégzésével, számonkérésével. Például elkészítem a tanszékhez tartozó különböző szakok órarendjét, havonta a jelenléti ívet és elszámolásokat, vezetem a költségvetést, segítek a konferenciák szervezésében stb. A modellkedéssel szabadidőmben foglalkozom, bár ritkán előfordul, hogy szabadnapot kell kivennem, ha ott akarok lenni egy-egy fontosabb fotózáson. A kollégáim nagyon rendesek, biztatnak, és soha nem kritizálnak amiatt, hogy fotózásokra, bemutatókra járok. Általában nem foglalkozom mások véleményével és a kritikákkal, viszont fontos számomra, hogy a kollégák elfogadják ezt a hobbimat, és ne a fotómodellt lássák bennem, hanem azt, aki a mindennapokban vagyok. Örülök, hogy eddig nem okozott problémát a munkám és a hobbim összeegyeztetése, és a munkahelyemen kialakult közösséget ismerve szerintem ezután sem lesz gond.
– Hogyan látod, a civil életben mennyire mossa össze a helyi társadalom a fotómodellkedést negatív megnyilvánulásokkal, vannak-e tabuk?
– Általában véve, sajnos, nem nézik jó szemmel a modellkedést: a fotómodellkedésre, a divatbemutatókon való megjelenésre és a szépségversenyekre is valamiféle negatív érzéssel tekintenek. Sztereotípiák élnek az emberek fejében, a szülők is féltik a gyerekeiket, kétkedve engedik, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Természetesen ez függ a lakóhelytől is, mert egy nagyvárosban például sokkal elfogadóbbak. Az a tapasztalatom, hogy az utóbbi években ez a negatív hozzáállás kezdett változni, és jó irányba haladunk az elfogadás felé.
– Boldog párkapcsolatban élsz, mennyire nehéz a család biztonságát és harmóniáját modellként megőrizni mindazon túl, hogy a párod támogat és melletted áll?
– Szerencsésnek tartom magam, amiért a párom elfogadja, hogy modellkedem. Még ha nem is örül neki, bízik bennem, de mégis félt, és néha több órát is igénybe vesz egy-egy fotózás vagy divatbemutató – így pedig kevesebb szabadidőnk marad egymásra. Ugyanakkor megérti, hogy ez számomra fontos, kikapcsol és feltölt, ezért nem ellenzi. A szüleim sem, hiszen látják rajtam, hogy mennyire szeretem és megbíznak bennem, tudják, hogy nem okoznék csalódást. A boldog párkapcsolatért igyekszem meglehetősen pontosan tervezni és beosztani az időmet, így ha modellkedésről van szó, mindig tudják, hogy nagyjából mikor végzek és kerülök haza. Másik fontos szempont, hogy a rólam készült fotósorozat nem lehet túl kihívó, és ebben a párommal egyetértünk. Ha olyan felkérést kapok, amely átlépi az általunk felállított határokat, nem fogadom el. A harmóniát úgy lehet fenntartani, ha én is alkalmazkodom, tehát amennyi­ben előre megbeszélt és fontos közös programunk van, nem vállalok el semmilyen fotózást.
– Sikeres erdélyi modellként mi volt a visszatartó erő, amely az itthon maradásra késztetett, hiszen külföldön sokkal jobb lehetőségeket kínáltak?
– Számomra a modellkedés mindig is hobbi volt, amit nagyon szeretek, de nem fontosabb a családnál, párkapcsolatnál, barátoknál, otthonnál. Éppen ezért nem is érdekeltek a külföldi lehetőségek, még véletlenül sem engedtem a csábításnak. Nem tudnám elképzelni, hogy külföldön éljek, távol a szeretteimtől, az anyanyelvemtől és mindentől, ami fontos nekem. Nagyon ragaszkodó típus vagyok, fontosnak tartom az emberi kapcsolatokat, a biztonságot, a nyugalmat. Mindezt megkapom itthon, nincs, amiért külföldre vágynom.